Vigyáznunk kell azonban, nehogy úgy járjunk, mint az a szupplikáló teológus, aki egy dunántúli kis faluban prédikációját a nevek elemzésével kapcsolatban így kezdte: „A János név hallatán mindenki egy erős, daliás vitéz emberre gondol, az Elemérnél viszont egy keshedt nyámnyila alakra.” Balszerencséjére a hallgatóság soraiban egyetlen János nevű sem volt, ám a fél falubelit Elemérnek hívták.

Családunkba hatodikként megszületve az édesapám András Timóteusnak keresztelt. (Az anyakönyvező th-val jegyzett be, így lettem Timótheus.) A gyülekezet presbiterei figyelmeztették szüleimet, hogy ez rossz ómen. Tudniillik, pár nappal előttem született meg a kondás fia, Kis András, és így a falunk bolondja, Sajben András után én lettem a harmadik András nevű nagytarcsai lakos. Tehát vagy félkegyelmű, vagy pedig „kódis” leszek. Szüleim engedve a nyomásnak, végül is Bandinak szólítottak.

Az iskolában éveken át egy padban ültem druszámmal, Kis Bangyóval, és jól megvoltunk. Úgy hallottam, hogy András bácsi pedig fiatal korában egészséges ember volt, de valami szerelmi csalódás miatt zavarodott meg. Egyedül élt a Zrínyi utca elején, a régi óvoda melletti kis viskójában. Az evangélikus egyház és a szembeszomszédok, Horváth Jani bácsiék és Bajnócziék patronálták étellel, ruhával, miegymással. Amúgy alkalmi munkákból élt.

Nálunk is dolgozott ez a magas termetű erős, Robinson kinézetű ember. Télen-nyáron fűző nélküli bakancsot, kucsmát és gomb nélküli bekecset hordott, melyet szíj helyett egy kötéllel fogott össze a derekán. Majd később valahonnan kapott egy kimustrált széles barna derékszíjat. Karakteres arcán a nagy, bozontos szemöldöke alól kivillantak barátságos, világoskék szemei. Szelíd volt a tekintete, és csak nagyon ritkán szólalt meg, akkor is csak halkan, érthetetlenül morzsolva a szavakat. Olykor valami vicceset gondolhatott, mert el-elnevetgélt magában rajta. Máskor pedig rezignáltan, elrévedve fejezte be mondókáját úgy, mint akinek meg kell békélnie szomorú sorsával. A kuglifák felhasogatása után a bérén kívül kapott egy tál ételt is, melyet a farakásra ülve jóízűen fogyasztott el.

Ez a szelídség és békesség viszont nem volt elmondható Bözsi néniről, aki szintén háborodott elméjű volt. A Berva mopedjével munkába induló kőműves férjével minden reggel hosszan perlekedett, mielőtt szegény elroboghatott volna.

Elhízott Bobi kutyájával naponta többször is elcsoszogott házunk előtt, hogy a Temető utca közepén lévő kútról vizet vegyen. A kékre festett öntöttvas csapra akasztotta vedrét, s közben vagy Szuszedáékkal (Sajben Pali bácsival és feleségével) vagy Tarcsaiékkal veszekedett. Ingó léptekkel cipelte a teli vödröt haza, melyből a ki-ki löttyent víz periodikus markereket hagyott a járdán. Bárkivel találkozott útban oda vagy vissza, az illető nem vitte el szárazon. Volt, hogy rosszullétre panaszkodva napközben beköltözött édesapánk irodájába, ahol lelkigondozás közben a rekamién heverve, jajveszékelve panaszkodott: „Zsibongnak a beleim! Rántott csibét kell ennem!” Nagymamánk le is vágott egy jércét és elkészítette neki, hogy enyhítse fájdalmát.

Amúgy rendesen egész nap kertjük kis kapujában álldogált, és alig várta, hogy beleköthessen valakibe. Az aztán végképp rossz ómen volt, hogy házuk előtt volt a MÁVAUT Ikarusz 66-os farmotoros távolsági busz megállója. Így, ha idegen érkezett a faluba, az első benyomását Bözsi néni „határozta meg" rólunk, nagytarcsaiakról.

De még tán Bözsi néninél is jobban rettegtem Fabiankától, aki nagydarab, italozó és bagózó bőszoknyás asszonyság volt. E két komponenshez társult még mosdatlanságának szaga, mely már távolról detektálható volt. A Grimm fivérek mesebeli banyáihoz illően az arcán lévő bibircsókján hatalmas szőrszálak nőttek, és a hangja is rémisztő volt.

1958 után falunkban egyre szaporodó tiszti lakótelepen élők egyik ivadéka volt Mikolecz Gyuri. Róla pedig az a legenda járta, hogy Hypót ivott, s ettől lett hibbant. Annyi bizonyos, hogy nem volt ki a négy kereke, és Bözsi nénivel egy húron pendült. Hát valljuk be, az is egy ómen, hogy engem nagyon kedvelt, és mint szembe szomszédok gyakran találkoztunk, beszélgettünk. Amikor elköltöztünk a falu másik felébe, már ritkábban láttuk egymást. Gyuri azonban gyakran lófrált a faluban fel s alá, kis zsebrádióját füléhez szorítva. Így történt, hogy egy nyári napon, amikor összefutottam vele az utcán, arra kért, hogy adjam neki elnyűtt farmeromból készített rövidnadrágomat. Unszolt, hogy azonnal vegyem le. sak hosszas rábeszéléssel tudtam rávenni arra, hogy kísérjen haza, hogy ne itt a plénum előtt vetkőzzem le alsógatyára.

Hát ilyen félkegyelműek körében cseperedtem fel. S most, hogy közeledik nevem napja, elgondolkoztam azon, hogy a mai olvasó számára milyen ómen az, hogy Andrásnak – Androsznak –, azaz férfiasnak, férfinek neveztettem, és második nevem alapján pedig Timóteusnak – tehát „istenfélő", „istentisztelőnek". Lehet, hogy a mai gender problémás világban már gondolkodni sem szabad ilyesmiről, de nekem figyelmeztető ómen, mennyire lettem igazán istenfélő férfi.

A képeken Bözsi néni és férje láthatóak.