A líceumban jelenleg 67 diák tanul, velük 19 tanár – köztük három főállású – foglalkozik. Skóciából anyanyelvi lektort kaptak. Katona Béla igazgató úr elmondja, hogy az 1995 óta működő gimnáziumban a tanítás előtt minden reggel 7 órakor áhítatot tartanak. Talán ennek a lelkiségnek is köszönhető, hogy egykori diákjaik közül tízen is lelkészek lettek. (Az egyháznak nincs önálló teológiai főiskolája: lelkipásztoraikat Sárospatakon és Debrecenben képzik.) Az iskolának egy fiú- és egy lánykollégiuma van, amelyet most éppen a johanniták segítségével bővítenek. Az igazán nagy újdonságot az jelenti majd, hogy a felcsúti Puskás Ferenc Futballakadémia amolyan kihelyezett tagozataként alighanem itt indul el a Kárpátaljai Labdarúgó-akadémia. A szellemi, a lelki és a fizikai értékek különleges találkozása jöhet létre itt Nagydobronyban. 

Ellátogatunk még a diakóniai otthonba, ahol a mintegy húsz ápoltat elsősorban holland segítséggel tudják ellátni.  Az Irgalmas Samaritánus Gyermekotthont a mellette levő hatalmas gazdasággal a rendszerváltás környékén alapították, ugyancsak holland támogatással. 

Ez volt az az idő, amikor a világot bejárták azok a megrendítő felvételek, amelyek szerint a fogyatékos gyermekeket szinte állati körülmények között tartották az állami intézményekben. Andrást, aki segédlelkész korában itt lakott a gyermekek között, szinte minden lépésnél átöleli valaki. Közben mesél arról, hogy ezt a ma bicegve járó fiatalembert éveken át ágyhoz kötözve tartották, az a kedves barna szemű kislány pedig őnáluk tanult meg beszélni, a szőke árva gyerek pedig immár a líceum diákja. Amikor vasárnap reggel itt járunk, szorgos készülődés jeleit látjuk: aki csak teheti, istentiszteletre indul.

Mi is megyünk a templomba. Valósággal feketéllik az utca az emberektől, többségük kezében zsoltároskönyv. Bent a templomban az 5-600 ember szigorú rend szerint foglal helyet: férfiak, asszonyok, leányok, legények. 2Móz 32,30–34 alapján Mózest állítom igehirdetésem középpontjában, aki az aranyborjú imádásával bűnbe esett nép érdekében is közbenjár az Úrnál. Ő ezzel Jézus előképe, aki ténylegesen vállalta az áldozatot mások bűneiért. A prédikáció után alkalmi zenekar kíséri az éneket: Horkay püspök hegedül, mellette fiatalok gitáron, billentyűs hangszeren, tangóharmonikán és hárfán játszanak. Az istentisztelet után a 81 éves Ráti Ferenc lép hozzám, hogy megossza velem gyerekkori emlékeit Koren Emilről, aki az ungvári internátusban volt lelkigondozója. Elmondja, hogy az akkor fiatal lelkész milyen szenvedélyesen járta még a ruszin falvakat is, hogy ott evangélikus híveket találjon. 

Nagydobrony, cigánytelep

Délután a Nagydobrony mellett cigánytelepre látogatunk. Végtelenül elhanyagolt utcákon keresztül jutunk el a takaros kis templomhoz. Bent már harsány hangon énekelnek. A megszokottnál azért vannak valamivel kevesebben, mert tíz férfi Odesszában kapott alkalmi munkát, és családjukkal együtt oda utaztak. Itt munkatársam, Horváth-Hegyi Áron püspöki titkár hirdeti az igét: Ézs 58,6–12 alapján a böjti elcsendesedés fontosságáról szól. Utána ismét zeng a zsoltár, majd egy kislány gyönyörű hangon szólót énekel, és fejből elmond egy hosszú verset. Istentisztelet után sokáig szorongatják a kezünket. Többen elmondják megtérésük történetét. Az egyik férfi – aki a délelőtti „magyar” istentiszteleten is ott volt – arról tesz tanúságot, hogy ő a Biblia alapján tanult meg olvasni. Mielőtt András tiszteletes Szentírást adott a kezébe, írástudatlan volt. 

Szojva 

Vasárnap késő délután Szojvára megyünk. Útközben felveszünk egy asszonyt, aki elmeséli, hogy gyerekkorában tartottak itt evangélikus istentisztelet is, az itt élt svábok ugyanis lutheránusok voltak. Az egykori imaház ma lakóház. Vajon mi lett az anyakönyvekkel, érdeklődöm. Horkay püspök úr megnyugtat, hogy amikor az evangélikus vonatkozású iratokat egy ház padlásán megtalálta, azokat átadta a sárospataki egyházi levéltárnak. Természetesen megköszönöm figyelmességét. Egy olyan épületben hirdethetem az igét, ahol a református egyház óvodát is működtet. Szükség is van a gyerekek nevelésére, hiszen korábban két nemzedéknek tilos volt nyilvánosan magyarul beszélni, és évtizedeken át istentiszteletet sem volt szabad tartani. 1995 augusztusa óta folynak az istentiszteletek a magyarság e legészakkeletibb szórványában. Az alkalom végén kérésemre a „Mindig velem, Uram…” kezdetű éneket énekeljük, amely a kárpátaljai magyar reformátusok amolyan himnusza. 

Istentisztelet után fejet hajtunk abban az emlékparkban, ahol a több ezer magyar áldozat neve szerepel kőbe vésve. Ők voltak azok, akiket 1944 őszén „malenkij robot”-ra összegyűjtöttek és gyalogmenetben hajtottak, majd bevagonírozva Oroszországba hurcoltak. Szakadó esőben, megrendülten állunk.

Munkács

Munkácson közel két órán keresztül tudok tárgyalni Majnek Antal római katolikus püspökkel. Ő ferences szerzetesként még a 80-as években költözött Kárpátaljára, hogy segítsen az itteni magyaroknak. Az örömök mellett a gondokról is őszintén beszél, amelyek közül első helyen a kivándorlás áll. Sokan, akik a szovjet időben is hűek maradtak a szülőföldhöz, most gazdasági kényszerből telepednek át Magyarországra, vagy utaznak még tovább, Nyugatra.

Természetesen bejárjuk az igényesen felújított munkácsi várat is, amelyet egykor Zrínyi Ilona emberei oly hősiesen védtek. Jól érzékelteti a vár különlegességét II. Rákóczi Ferenc leírása: „Munkács vára sziklán épült, melyet csak kevés föld takar, e sziklahegy rónaságból emelkedik föl úgy, hogy egy jó mérföldnyire nincsen közelében semmi magaslat.” A szovjet időben laktanya, majd traktoros iskola volt itt a várban, mára azonban ismét múzeum, ahova sok magyar turista is érkezik. Egy oszlopon – ukrán zászló mellett – hatalmas turul pihen.

Szívesen vagyunk itt a várban, leginkább mégis az egykori evangélikus templomot és parókiát szeretnénk megnézni. Amikor 1990-ben Munkácson jártunk, akkor süketnémák intézete működött itt. Azóta pedig a baptisták kapták meg az épületet, amelyet nemcsak felújítottak, de ki is bővítettek oly módon, hogy egy részében keresztény diákotthon működik. Arra gondolok, hogy Józsa Marci bácsinak sem volna ellenére ez a megoldás. Az persze fájna neki, hogy a templom mögött az általa nagy leleménnyel épített parókián most idegenek laknak, akik be sem engednek az épületbe. Ő ugyanis úgy álmodta meg a paplakot, hogy az emeleti öt vendégszobában a poros tüdejű alföldi papok pihennek majd, jó kárpáti levegőt szívva… Régi kedves ismerősöm, Lautner Erzsébet kísér el ide minket. A prédikátor unokaöccse és egy magyarul is tudó baptista asszony számol be a gyülekezet életéről. Csodálkozva jegyzem meg, hogy a templomot ugyan némileg átalakították, de bemerítésre alkalmas medencét nem építettek ki benne. Válaszul elmondják, hogy a Latorcában keresztelnek. Elmondom nekik, hogy örülök annak, hogy ilyen szép lelki életet élnek az igényesen felújított templomban, de azért jó, ha tudják, mi is volt itt 1945 előtt. Tágra nyílt szemmel hallgatják az immár letűnt világ történéseit. Zsóka elmondja, hogy a munkácsi anyakönyvben az ő 1946-os megkeresztelése a legutolsó adat.  Józsa Márton még az ő szüleinél vacsorázott, mielőtt a kényszerű és kalandos menekülésére sor került volna. Az üresen maradt parókiára szovjet katonák költöztek be. A fecskefészket itt is lerombolták, akárcsak Ungváron. Keserűen arra gondolok, hogy Lautner Zsókával talán véget ért a kárpátaljai magyar evangélikusság története. Ám amikor látom az ő lelkesedését, akkor újra reménykedni kezdek. Mert ő egyrészt képes hét átszállással elbumlizni egy magyarországi evangélikus országos találkozóra, másrészt megtalálta lelki otthonát a munkácsi református gyülekezetben. A fészket, bár más formában, de talán újra meg lehet építeni. 

Ránk köszöntött az este a munkácsi templomban. Mielőtt elköszönnénk egymástól, itt is imádságban visszük Urunk elé a múltat, a jelent és az eljövendőt. Az idős asszony elcsukló hangon fordítja ukránra az imát. Majd hárman – Zsóka, Áron és én – elkezdjük énekelni azt a zsoltárt, amely csaknem hetven éve nem szólalhatott meg e falak között: „Erős vár a mi Istenünk, / Jó fegyverünk és pajzsunk. / Ha ő velünk, ki ellenünk? / Az Úr a mi oltalmunk.” Csak hárman éneklünk? Dehogy. Velünk énekel Józsa Márton, Koren Emil, Tomcsányi Vilmos Pál, velünk énekel Kinczler Irén és Zsóka édesanyja, Leczovics Paula, és velünk énekelnek mindazok, akik egykor Kárpátalján az evangélikus fészekben éltek.