Ungvár
Ungváron régi barátom, Kolozsy András nagydobronyi lelkész és Héder János püspökhelyettes vár. Beszélgetésünk során régi fényképeket nézegetünk, amikor János anyósa is csatlakozik hozzánk. Pontosabban Andráshoz fordul, ezekkel a szavakkal: „Isten éltesse a kedves feleségét! A Facebookról tudom, hogy születésnapja van!” Ezek után ne mondja senki, hogy a történelmi Magyarország valamely elmaradott régiójában járunk… A beszélgetést folytatva tájékozódom az egyház életének legújabb fejleményeiről. Örömmel szólnak a többi református egyházkerülettel való együttműködésről a generális konvent keretében, valamint diakóniai és missziói munkájukról. Utóbbi azt is jelenti, hogy további cigány gyülekezeteket szerveznek. Az oktatásban komoly gondot jelent, hogy az ukrán állam megvonta a líceumok anyagi támogatását, így ezeket a magas színvonalon működő iskolákat önerőből – és jelentős magyarországi segítséggel – tartják fenn. Arról is kendőzetlenül szólnak, hogy nehéz időszak után vannak: néhány éve tanításbeli okból néhány lelkész kilépett az egyházukból. Zsinati döntés nyomán egy időre szünetelt a nők lelkészi szolgálata, de most visszaállították azt.
Kárpátalja 2013 005 Héder János püspökhelyettesel.JPG
Kérésemre nemcsak a református gyülekezet életét ismerjük meg, hanem felkeressük azt a templomot is, ahol a két világháború között magyar evangélikus istentiszteletet is tartottak. Koren Emil volt itt sokáig a lelkész, és Kárpátaljai naplójában ő méltó emléket állít a neogót stilusú templomnak: „A Drugeth tér, ahol a templom állott, kicsiny gyöngyszeme volt Ungvárnak. A templomkerti platánok az élénk kisváros meleg lelkét suttogták. (…) A templomkertet ízléses drótkerítés zárta. Bent a platánok alatt gondozott út, gyermekláncfüves gyep s egy pad kapta a leveleken átszűrődő fényt.” Amikor huszonhárom éve itt jártam, akkor szinte rá sem lehetett ismerni a leírásra. Nemcsak a gyermekláncfüves gyep és a pad hiányzott, hanem a templom áhítata is. Súlyemelőterem működött a külsőleg is elcsúfított falak közt. Ahhoz képest csak örülni lehet annak, hogy ma újra istentiszteleti célt szolgál a templom: a város hetednapos adventista gyülekezet kapta meg. A prédikátor szívélyesen fogad, bemehetünk. Megrendülten nézek körül a szépen felújított istenházában. Sem az oltárnak, sem az egykori padoknak nincs már nyoma, és azt a harmóniumot is csak lelki szemeimmel látom, amelynél az akkor 15 éves Kinczler Irénke – ma nyugdíjas lelkészünk – kísérte az éneket. A gyülekezet lelkipásztorával imaközösségben adunk hálát a tegnapért, és kérjük Urunk áldását a holnapra.
Kárpátalja 2013 017 egykori ev.templomban Ungváron.JPG
A templomtól távozóban felidéződik bennem az az epizód is, amikor Tomcsányi Vilmos Pál, Kárpátalja kormányzói biztosa egy reggel meglátogatta Korent a parókián, ahol felfigyelt a fecskék éktelen csivitelésére. Kiderült, hogy festés során a munkások leverték a fészküket. A buzgó evangélikus férfiú, aki korábban igazságügyi miniszter is volt, majd akit néhány évvel később Budapesten is a kitelepítés réme fenyegetett, ezt mondta lelkészének: „A fészket lerombolni nem szabad.”
Szelmenc
Kárpátalja 2013 130 Szelmenc.JPG
András barátomat arra kérem, vigyen el Szelmencre, a kettévágott faluba. Saját szememmel szeretném látni egy 20. századi embertelen diktatúra otromba jelképét. A 2. világháború után megrajzolt új határt ugyanis úgy állapították meg, hogy a település két részét elszakították egymástól: az akkor színtiszta magyar falu nagyobbik részét Csehszlovákiához, a kisebbiket pedig a Szovjetunióhoz csatolták. Egy részeg szovjet tiszt döntése nyomán egyetlen nap leforgása alatt hat méter magas deszkapalánkot építettek a két falurész között. Ha temetés volt az egyik oldalon, sokan a palánk túlsó oldalán siratták a halottat, a határt még ekkor sem léphették át. Egészen 2005-ig szögesdrót jelezte a határt. A nemzetközi közvélemény figyelmét azzal sikerült felhívni erre a lehetetlen állapotra, hogy mindkét oldalon egy fél székelykaput építettek. Az erőteljes jelképen olvasható vers így kezdődik: „Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő…” Az egyesülés még nem történt meg, autóval most sem lehet átmenni egyik oldalról a másikra, de öt éve legalább gyalogos határátkelőt építettek ki. Ezen az európai uniós – így magyar és a szlovák – útlevéllel könnyen átjutnak, de az ukrán állampolgároknak ma is gondot okozhat az átkelés. Sok kárpátaljai ma büszkén magyar állampolgár lett, de ők is trükközni kénytelenek: kilépéskor a magyar, belépéskor az ukrán útlevelüket mutatják fel.
Nagydobrony
A líceumban jelenleg 67 diák tanul, velük 19 tanár – köztük három főállású – foglalkozik. Skóciából anyanyelvi lektort kaptak. Katona Béla igazgató úr elmondja, hogy az 1995 óta működő gimnáziumban a tanítás előtt minden reggel 7 órakor áhítatot tartanak. Talán ennek a lelkiségnek is köszönhető, hogy egykori diákjaik közül tízen is lelkészek lettek. (Az egyháznak nincs önálló teológiai főiskolája: lelkipásztoraikat Sárospatakon és Debrecenben képzik.) Az iskolának egy fiú- és egy lánykollégiuma van, amelyet most éppen a johanniták segítségével bővítenek. Az igazán nagy újdonságot az jelenti majd, hogy a felcsúti Puskás Ferenc Futballakadémia amolyan kihelyezett tagozataként alighanem itt indul el a Kárpátaljai Labdarúgó-akadémia. A szellemi, a lelki és a fizikai értékek különleges találkozása jöhet létre itt Nagydobronyban.
Ellátogatunk még a diakóniai otthonba, ahol a mintegy húsz ápoltat elsősorban holland segítséggel tudják ellátni. Az Irgalmas Samaritánus Gyermekotthont a mellette levő hatalmas gazdasággal a rendszerváltás környékén alapították, ugyancsak holland támogatással.
Kárpátalja 2013 244.JPG
Ez volt az az idő, amikor a világot bejárták azok a megrendítő felvételek, amelyek szerint a fogyatékos gyermekeket szinte állati körülmények között tartották az állami intézményekben. Andrást, aki segédlelkész korában itt lakott a gyermekek között, szinte minden lépésnél átöleli valaki. Közben mesél arról, hogy ezt a ma bicegve járó fiatalembert éveken át ágyhoz kötözve tartották, az a kedves barna szemű kislány pedig őnáluk tanult meg beszélni, a szőke árva gyerek pedig immár a líceum diákja. Amikor vasárnap reggel itt járunk, szorgos készülődés jeleit látjuk: aki csak teheti, istentiszteletre indul.
Kárpátalja 2013 255.JPG
Nagydobrony, cigánytelep
Kárpátalja 2013 375a.jpg
Szojva
Kárpátalja 2013 413 Szojvai emlékpark.JPG
Istentisztelet után fejet hajtunk abban az emlékparkban, ahol a több ezer magyar áldozat neve szerepel kőbe vésve. Ők voltak azok, akiket 1944 őszén „malenkij robot”-ra összegyűjtöttek és gyalogmenetben hajtottak, majd bevagonírozva Oroszországba hurcoltak. Szakadó esőben, megrendülten állunk.
Munkács
Munkácson közel két órán keresztül tudok tárgyalni Majnek Antal római katolikus püspökkel. Ő ferences szerzetesként még a 80-as években költözött Kárpátaljára, hogy segítsen az itteni magyaroknak. Az örömök mellett a gondokról is őszintén beszél, amelyek közül első helyen a kivándorlás áll. Sokan, akik a szovjet időben is hűek maradtak a szülőföldhöz, most gazdasági kényszerből telepednek át Magyarországra, vagy utaznak még tovább, Nyugatra.
Kárpátalja 2013 106 Munkács vára.JPG
Szívesen vagyunk itt a várban, leginkább mégis az egykori evangélikus templomot és parókiát szeretnénk megnézni. Amikor 1990-ben Munkácson jártunk, akkor süketnémák intézete működött itt. Azóta pedig a baptisták kapták meg az épületet, amelyet nemcsak felújítottak, de ki is bővítettek oly módon, hogy egy részében keresztény diákotthon működik. Arra gondolok, hogy Józsa Marci bácsinak sem volna ellenére ez a megoldás. Az persze fájna neki, hogy a templom mögött az általa nagy leleménnyel épített parókián most idegenek laknak, akik be sem engednek az épületbe. Ő ugyanis úgy álmodta meg a paplakot, hogy az emeleti öt vendégszobában a poros tüdejű alföldi papok pihennek majd, jó kárpáti levegőt szívva… Régi kedves ismerősöm, Lautner Erzsébet kísér el ide minket. A prédikátor unokaöccse és egy magyarul is tudó baptista asszony számol be a gyülekezet életéről. Csodálkozva jegyzem meg, hogy a templomot ugyan némileg átalakították, de bemerítésre alkalmas medencét nem építettek ki benne. Válaszul elmondják, hogy a Latorcában keresztelnek. Elmondom nekik, hogy örülök annak, hogy ilyen szép lelki életet élnek az igényesen felújított templomban, de azért jó, ha tudják, mi is volt itt 1945 előtt. Tágra nyílt szemmel hallgatják az immár letűnt világ történéseit. Zsóka elmondja, hogy a munkácsi anyakönyvben az ő 1946-os megkeresztelése a legutolsó adat. Józsa Márton még az ő szüleinél vacsorázott, mielőtt a kényszerű és kalandos menekülésére sor került volna. Az üresen maradt parókiára szovjet katonák költöztek be. A fecskefészket itt is lerombolták, akárcsak Ungváron. Keserűen arra gondolok, hogy Lautner Zsókával talán véget ért a kárpátaljai magyar evangélikusság története. Ám amikor látom az ő lelkesedését, akkor újra reménykedni kezdek. Mert ő egyrészt képes hét átszállással elbumlizni egy magyarországi evangélikus országos találkozóra, másrészt megtalálta lelki otthonát a munkácsi református gyülekezetben. A fészket, bár más formában, de talán újra meg lehet építeni.
Kárpátalja 2013 442 munácsi ev templom egykor.JPG Kárpátalja 2013 443 munácsi ev templom most.JPG Kárpátalja 2013 459 Munkácson Lautner Erzsébet utolsó evangélikussal.JPG
Ránk köszöntött az este a munkácsi templomban. Mielőtt elköszönnénk egymástól, itt is imádságban visszük Urunk elé a múltat, a jelent és az eljövendőt. Az idős asszony elcsukló hangon fordítja ukránra az imát. Majd hárman – Zsóka, Áron és én – elkezdjük énekelni azt a zsoltárt, amely csaknem hetven éve nem szólalhatott meg e falak között: „Erős vár a mi Istenünk, / Jó fegyverünk és pajzsunk. / Ha ő velünk, ki ellenünk? / Az Úr a mi oltalmunk.” Csak hárman éneklünk? Dehogy. Velünk énekel Józsa Márton, Koren Emil, Tomcsányi Vilmos Pál, velünk énekel Kinczler Irén és Zsóka édesanyja, Leczovics Paula, és velünk énekelnek mindazok, akik egykor Kárpátalján az evangélikus fészekben éltek.
Ev. Luth. Church in Hungary
Facebook
Twitter
Youtube
Google+
Instagram