A vérvörös sátor és a málnaszínű templom

A vérvörös sátor és a málnaszínű templom

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Petrőczi Éva
Most, 2016 nyarán, amikor egyre közeledünk a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójához, mind gyakrabban találkozom efféle megjegyzésekkel: „Mit tudtok ti annyit ünnepelni ezen a fekete-fehér, legjobb esetben szürke, minden színességtől, minden életteliségtől mentes hitújításon?” S akkor még nem is idéztem Kaari Utriót, a neves, de irányunkban jócskán elfogult finn történésznőt, aki azért korholja a reformációt, hogy „elvette” az asszonyoktól legfőbb támaszukat, Jézus anyját, Máriát. Sajátos megfogalmazás ez az egyik, egyháztörténetét tekintve alapvetően evangélikus ország nemzetközi hírű tudósától!

Van azután ezeknek a fanyar csipkelődéseknek egy személyes vonulatuk is, amelyen nem annyira mérgelődni, inkább elnézően (de soha nem lenézően!) mosolyogni szoktam: „Egy ilyen vidám, temperamentumos stb. teremtés, mint te, hogy képes egész életében olyan unalmas alakokkal foglalkozni, mint a reformátorok?” Minderre eddig csak egy válasszal álltam készen: Szenczi Molnár Albert példájával, aki református volt ugyan, de német felesége, Kunigunda Ferinaria egyenesen Luther rokoni köreiből származott. Szenczi Molnár ezt írta latin nyelvű naplójába, ambergi látogatásakor, 1603 kora őszén: „2. Septembris vidi tentorium sanguineum.” Ami magyarul annyit tesz: „Szeptember 2-án láttam egy vérvörös sátrat.” Megjegyzése egyáltalán nem egy szürkeségbe süppedt, hanem a világ színeire igenis éhes, azoknak örvendezni tudó, életszerető egyéniséget hoz elénk.

Ez az idézet nemrég ötlött fel bennem, amikor egy nyár elején Norvégiában járt magyar természetfotós-delegáció egyik baráti tagjától, dr. Lipovszky Györgytől, „képírásban” is jártas orvostól egy olyan képet kaptam, amelyet eddigi cáfoló példám mellett mostantól ugyancsak nagy büszkén felhozhatok, felmutathatok, bárki is nyaggat kötekedve, a hitújulás „színtelenségét és unalmát” hangoztatva.

Ezen a nyárigyümölcs-hangulatú felvételen a norvégiai Bismo település közelében épült, legfeljebb 19. század végi, de valószínűleg inkább már a 20. században emelt fatemplom látható. Amely nagyon szerény kistestvére ugyan világhírű, sokcsipkéssoktornyos társainak, mégis Istennek erőt, derűt és ünnepi kedvet adó háza. A templomocska ugyanis málnaszínű, tehát, ha úgy tetszik, látványában rokona a mi Albertus Molnárunk által Amberg szigorú piacán megcsodált és naplójában meg is örökített vérvörös sátornak.

Úgy vélem, nem volna hiábavaló a nagy évfordulóig tartó „visszaszámlálási időszakban” egy olyan rovatot nyitni a protestáns sajtóban, amely akár éppen „A reformáció színei” címet viselhetné, s ezt a tematikát képviselné. Szerény kezdetként hadd nyissam ki most én ennek a színkuckónak az ajtaját, egyrészt dr. Lipovszky György felvételével, amely nemcsak az építők hitére, hanem életkedvére és vidámságára is emlékeztethet bennünket, másrészt azzal az egészen új versemmel, amely e szokatlan, de nagyon örömteli látvány nyomán született.

Vadmálnaszínű… Vadmálnaszínű norvég templom, te, Istenünknek vidám otthona, látványod biztat: az öröm nem hagyhat el bennünket soha.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 31. számában jelent meg, 2016. augusztus 7-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Címkék: reformáció -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!