A késő mindig jobb, mint a soha? – tehetjük fel a kérdést igeszakaszunk fényében is. Merthogy az a paradoxon, amely elénk tárul a Római levélben, akarva-akaratlanul nekünk szegezi a kérdést: mikor? Mikor merünk beledőlni a kegyelem drámájának kellős közepébe? Mikor merjük a sola gratia igazságát magunkról magunknak is felvállalni, hogy teljes önazonossággal kimondjuk: igen, Uram, vágyódom kegyelmedre, csak a kegyelemre vágyódom, hiszen nem is bízhatok semmi másban.

Az olajfák páli képe felkavaró. A korai keresztény közösségek feszültsége szinte kézzelfogható, és annyira, de annyira közel kerül hozzánk. Szinte ott érezzük magunkat az 1. század mediterrán kultúrájában: érezzük az illatokat, érezzük, hogy (kis túlzással) le tudnánk festeni ezen olajfákat.

Még ha nem is minden ponton a miénk a párhuzam, a paradigma, de azt hiszem valami fontosat biztosan érzékelünk: és ez maga az ellentmondás. Amely a formálódó kereszténység identitását is jellemezte. Mert evidens módon kereste, kutatta, honnan jött, hova tart, mi fér bele, és mi nem, sőt sokszor azt is górcső alá vette: ki fér bele, és ki nem. Majd kétezer év eltelt, de a pontos tájékozódás ma éppen úgy kihívás. Honnan? Hova? Kik? Kikkel? Kikkel nem? Milyen alapon? Milyen irányba?

És kérdem én, élve az ismétlés bájával: min múlik, kin múlik a mikor? Mikor képes arra az ember, hogy Istenre hagyatkozva odaszánja a teljes életét? „A késő mindig jobb, mint a soha?” – tehetjük fel a schlinki kérdést újra. Létezik olyan, hogy túl késő? – emelhetjük a tétet egy újabb kérdéssel. És mi a titka annak, hogy valaki éppen közelebb kerül Istenhez, vagy távolabb kerül Istentől?

Pál nagyon egyértelműen fogalmaz: „…te pedig a hit által állsz.” Azt hiszem, ez a kulcsmondat ebben a jól ismert igeszakaszban, és válasz a nyári kérdésdömpingre. Mert bár nem mindent értünk, és nem mindenre tudjuk a megfejtést, de azt hiszem, óriási kapaszkodót kaptunk, felbecsülhetetlen ígéretet: „…te pedig a hit által állsz.”

Vagyis a kegyelem drámája ezen a ponton válik élessé. Megvan-e a nyitottságunk, hogy a hitre mint ajándékra tekintsünk? Megvan-e bennünk a bátorság, hogy erre az ajándékra mint a kegyelem egy bizonyítékára tekintsünk? Megvan a nyitottság? Megvan a bátorság? „A késő mindig jobb, mint a soha?” Létezik olyan, hogy túl késő?

A nyár eleje talán egy olyan pontja lehet az évnek, amikor kérdő mondatként is feltehetjük saját magunknak a páli kijelentést: én pedig a hit által állok? Jó helyen állok? Képes vagyok a kegyelemre úgy tekinteni, mint ami mindent meghatározhat, az egész életem irányát eldöntheti? Kiss Tibor kortárs dalszövegíró mondata egy ősrégi gondolatot fogalmaz meg új köntösben: „Vannak jó szelek, s persze rosszak is, / bár a hullámok mögött vár ránk a part, / de semmilyen szél nem jó annak, / aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.” A keresztény hitvallás szerint Jézus óta világos az út az isteni kikötőbe!

Jézus mai tanítványaként a múltját, jelenét, jövőjét kutató ember magáénak tudhatja az irányt magához az Istenhez azon a Krisztuson keresztül, akiről Pál is prédikál. Róla beszél, aki képes arra az útra hívni, ahol a „te hited megtartott téged” mondat igazsága a legnagyobb igazság.

„…te pedig a hit által állsz” – mondja Pál a rómaiaknak, de nekünk is. Jézusi lelkülettel, mintegy megerősítve, felerősítve a jézusi biztatást a hit megtartó erejéről, neked és nekem. Merjük felvállalni, hogy mi igenis tudjuk, honnan jött, hol áll most, és hova tart az életünk! Sosem késő. Mert bárki bármit mond, a késő igenis jobb, mint a soha.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 23–24. számában jelent meg 2020. június 21-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.