Próbáljuk meg nyomon követni azt az üzenetet, amellyel a reformátoroknak hihetetlen sebességgel sikerült megnyerniük a szíveket. Mérlegre tesszük, amiért ők olyan hűségesen és bátran kiálltak, sőt még halálos veszedelmeket és üldöztetéseket is készek voltak vállalni.

XXX

Reformátorainkat foglalkoztatta és nyugtalanította az a kérdés, hogy van-e az embernek szabad akarata. Mert ha van, akkor kérdéses, hogy az egyeztethető-e Isten akaratával. Ha nincs, akkor nem csupán bábok vagyunk-e valami hatalom kezében? Erről igen megoszlottak a vélemények már a régi egyházban is. Egyesek határozottan állították, hogy ha Isten az embert a maga képére teremtette, akkor neki is ugyanolyan szabadsága van, mint Istennek. Másoknak az volt a meggyőződésük, hogy ha az ember megfeszíti minden akaraterejét, akkor még teljesen bűntelen is tud maradni. Hiszen maga dönt szabadon a jóról vagy a rosszról.

A legtöbb magyar reformátorunk külföldi egyetemet is megjárt, és nyilván pontosan értesült ezekről a különböző felfogásokról. Sőt nem is kellett nagyon a múltba néznie, hiszen mindenképpen hallania kellett – esetleg egészen személyesen is – arról a heves vitáról, amelyet két világhírű kortársuk, Rotterdami Erasmus, a nagynevű tudós humanista és a Biblia wittenbergi professzora, Luther Márton folytatott egymással. Erasmust meghökkentette az a mód és könnyedség, ahogyan vitatársa a Szentírást fordította és magyarázta. Óva intett a Szentírás félremagyarázásának veszélyétől: Isten titkait csak nagy fáradsággal és nehezen lehet felfedni. Ugyanakkor egyetértett Luther felfedezésével, hogy üdvösségünket az isteni kegyelem szavatolja.

Viszont ezt ő megtoldotta azzal, hogy – az isteni kegyelmen kívül – mi magunk is hozzájárulhatunk egy kicsinykével (nonnihil) ehhez, szabad akaratunkból. Mindezt tudós módon, hosszabb értekezésben hozta nyilvánosságra 1524-ben A szabad akaratról címmel (magyar fordítása A szabad döntésről címmel jelent meg – a szerk.).

Európa szerteágazó humanista körei lelkesen fogadták a mester iratát, és mohón helyeseltek neki. Csak egyvalaki emelte fel szavát érvelése ellen, s ez a reformátor Luther volt. Az általa mélyen tisztelt Erasmusnak szemére vetette, hogy jó spekuláns (szofista) módon akarja visszacsempészni a régi téves tanításokat. Ezek rejtetten korának egyházában is megvannak, abban az egyházban, amellyel ő hadakozik. Ezzel Erasmus kisebbíteni akarja a Szentírásnak azt a tanítását – mutatott rá Luther –, hogy kegyelemből nyerhetjük el az örök életet, minden emberi hozzátétel nélkül. 1525-ben Erasmus munkájára válaszként kiadott, harcias vitairatának ezt a címet adta: A szolgai akarat.

Kettejük vitáját jó ma is figyelemmel kísérnünk, mert maga a kérdés ma is időszerű. Mai emberképünk ugyanis a korlátlan, szabad, független, a maga akarata fölött egyedül rendelkező emberé. Mintha csak a korinthusi gyülekezetben annak idején eluralkodó, Pál leveléből ismert nézet elevenedett volna föl: „Minden szabad nekem...” (1Kor 6,12) Én vagyok, aki végső soron magam döntök, és egyedül határozom meg, mi a jó, és mi a rossz. Ugyanakkor egyre szaporodnak az olyan politikai, de még vallásos színezetű nézetek is, amelyek tagadják szabadságunkat, és maguk gyártotta szigorú rendszereknek vetik alá, s azoknak kiszolgáltatva tudják magukat.

XXX

Ebben a nem könnyű kérdésben bizonyos útmutatásnak is vehetjük Pál Római levelének szavait: „Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, minthogy arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn.” (Róm 7,18–20) Rólunk, emberekről mint a bűnnek kiszolgáltatottakról beszél.

Ez az állapotunk nemcsak leszűkíti a saját döntésképességünket, de még éket is ver a saját akaratunk és annak megvalósítása közé. Akarjuk a jót, a nemeset, a szépet, de világunkban mégsem ezek uralkodnak, hanem a gonosz legvadabb megnyilvánulásai. S ezeknek vagyunk magunk is részesei. Hogy viszont a jót megvalósítani ilyen módon képtelenek vagyunk, az már világos jele a bűn univerzális jelenlétének és hatásának. Hol lehetne hát itt akaratról beszélni, amely teljesen független és szabad?

Nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy ez a szemlélet teljesen idegen a számunkra. Ha ezzel egyetértenénk, azt kellene mondanunk, hogy a kereszténység ellensége mindennek, ami az egyén felelősségét és eredményességét állítja. Az ilyen gondolkozás a legmélyebb kultúraellenességhez és pesszimizmushoz vezetne, és lehetetlenné tenné az egyén és a társadalom életét is.

Egyvalamit azonban itt nem szabad figyelmen kívül hagynunk: Pál nem az emberi együttélés szűk perspektívájában tárgyalja ezt a kérdést, hanem az Isten-ember viszonyban. Úgy látja, hogy ami az Isten szerint jó, annak kellene meghatároznia egész életfolytatásunkat. Ez azonban távolról sem érvényesül. Ezt úgy fejezi ki Pál, hogy „a testemben nem lakik jó”, mert az isteni akaratot tehernek és nyűgnek érzem, amely alól szeretnék kibújni. Ezért lehetetlen, hogy Istennek velem való terve megvalósuljon: ennek az én akaratom vet gátat.

Tudom, hogy ez ellen is hevesen tiltakozunk, és képtelenek vagyunk Pállal beismerni ezt az állapotunkat, így: „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róm 7,24) Mint ahogy az ellen is hevesen tiltakozunk, hogy ebben az állapotunkban külső segítségre utaltak vagyunk.

Reformátoraink ebből a felismerésből ítélték meg népünk akkori nyomorúságos helyzetét is. Isteni büntetésként élték meg a török megszállást és saját királyuk gonoszságát is, amellyel őket és az evangélium ügyét üldözte. Isteni büntetést láttak az ország teljes elesettsége mögött, és ezért látták szükségesnek a maguk által végzett feladatot is. Valami kényszer űzte őket, hogy vigasztalást, bátorítást hirdessenek népüknek.

Tanultak wittenbergi mesterüktől, aki Erasmus elleni iratában két tételt fogalmazott meg világosan. Az első az, hogy teljesen szabad akarata egyedül Istennek van égen és földön. Ahogy ezt már a zsoltáros is elmondta: „A mi Istenünk a mennyben van, megalkotott mindent, amit akart.” (Zsolt 115,3) Ő szerez érvényt az akaratának, ebben senki nem korlátozhatja. Legjobb, ha ezt Jézussal így fogadjuk el, aki még a saját, keserves szenvedése közepette se kísérelte meg ennek kétségbevonását. Gecsemánéi gyötrődésében – Lukács szerint vért izzadva – is ki tudta mondani, hogy Istenének akarata legyen a mérvadó, ne a sajátja (Lk 22,44). Amikor pedig a Miatyánknak ezt a kérését mondjuk el naponként: „...legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is...” (Mt 6,10), akkor – így tanította Luther – egyenesen a saját akaratunk elleni cselekvésre hívjuk fel Istent. De legalábbis önként mondunk le a saját akaratunkról – Isten javára. 

XXX

Teljesen félreértenénk Luthert, ha azt gondolnánk, hogy ő az emberi akarat jogosultságát teljesen tagadta volna, vagyis úgy tekintett volna az emberre, mint magatehetetlen bábura, amely semmire nem képes. Ez már csak az ő tenni, alkotni akarásának is ellentmondott volna. Ha így lenne értendő tanítása, akkor hűséges munkatársa, Melanchthon nem véste volna követői lelkébe-szívébe ezt a mondatot az Ágostai hitvallásban: „Az emberi akaratnak van annyi szabadsága, hogy becsületes világi életet tudjon folytatni, és választani tudjon olyan dolgok közül, amelyek az értelem hatáskörébe tartoznak.” Vagyis dönteni tudok afelől, hogy mit, mikor és hogyan teszek vagy nem teszek egy adott helyzetben; döntési lehetőségem van a jó és a rossz bizonyos fokú megkülönböztetésére, egyéni és hivatásbeli ügyek megítélésére. Nem vagyok bábu, az értelmem ellenőrzése sok bajtól és félrelépéstől megőrizhet. Ahogyan Szent Ágoston is mondta: „A jelenvaló élet dolgaiban vagyok képes erre.”

A probléma tehát nem itt van, s ezen meg se kell ütköznünk. Annál inkább megdöbbent Luther második tétele, amely Pálra hivatkozhat, de Erasmust teljesen ellenségévé tette. Először is világosan kimondta, hogy az Istennel való békességünk, vagyis a lelkünk üdvössége ügyében nem illetékes a mi akaratunk. Még az Erasmus által becsempészni akart „kevéske” megtoldással sem. Mert – így a lutheri tétel – még a nem üdvösségünkre tartozó dolgokban is meg kell kérdezni, hogy tényleg mindig szabad akaratból teszünk-e vagy hagyunk-e el valamit. Hiszen az ember felnyergelt paripa, amelynek nyerge soha nem üres. Mindig ül rajta valaki: vagy a bűnre csábító hatalom, vagy Isten. Szabaddá, Istennek tetszővé, az üdvösség részesévé az előbbi nem tesz. Mert amíg ő nyergel meg bennünket, addig „nincs a testünkben jó” – ahogyan Pál mondta.

Hogy a bűn milyen valóságos hatalom, annak illusztrálására Bornemisza Péter reformátorunk egy egész könyvre való anyagot gyűjtött össze és jelentetett meg Ördögi kísértetek címmel. Sok baja lett miatta, hiszen az ilyen szókimondás soha nincs ínyünkre. Mégis legyünk őszinték: hányszor van legjobb szándékunk mögött egyéni érdek, segítőkészségünk mögött számítás, szánalmunk mögött lenézés, és ki tudja még, hány hátsó, motiváló erő?! Ma sem vesztette érvényét a reformátori mondat: az emberek szándékuktól függetlenül követnek el bűnöket…

Bornemisza könyvének olvasásakor eltűnődhet a mai prédikátor: mi miért nem merjük így nevén nevezni azt, ami bűn, ami Isten és az emberek elleni vétség? Miért próbáljuk hovatovább hozzáidomítani állítólagos kereszténységünket társadalmaink elferdült ajánlataihoz és kívánságaihoz? Miért fújjuk együtt a hamis nótát a jó emberről, a mi szabad akaratunk jogosságáról? És miért hunyunk szemet világunk és magunk elferdülései és istentelensége fölött? Tényleg nincs jogunk mindezeknek a bírálatához, csak azt vállalva, hogy ránk sütik az ósdiság, az elmaradottság, a reakciósság bélyegét?! Bornemisza ezt írta saját műve sorsáról: „Mint midőn az Ördögi kísértetekről írnék, és abban szemlátomást meg akarnám mutatni, miféle bűnben, mely undokul heves az világ és előszámlálnék sok szörnyű latorságokat, némelyek kérték, hogy ne írnék olyról, melyet hallani is röttenetes.”

Félreértés ne essék: Luther nem moralizált, semmiféle „szituációetikát” nem művelt, de megfogalmazta világosan, hogy a bűn nyergelte ember még csak meg sem érti mindezeket, és ezért kérkedik a saját akarata szabadságával. Mégsem lehet a reformátorra a pesszimizmus, az elkeseredettség bélyegét ráütni. Hosszú iratának fele sugárzik az örömtől, amely Isten Szentlelkének megtapasztalásából született. Valósággal ujjong afelett, hogy a Krisztus követője bátran lemondhat a saját akaratáról, és azt leteheti Isten akaratába… Istenről ugyanis az apostoli üzenet világosan hirdeti, hogy „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére”. (1Tim 2,4) Ez pedig lényegesen nagyobb garancia az üdvösség elnyeréséhez, mint a mi bármiféle „kicsinyke” törekvésünk, amelyben sem állhatatosság, sem bizonyosság nincsen.

Köszönjük meg reformátorainknak, hogy ahhoz a Jézus Krisztushoz irányítottak bennünket, „ördögi kísértetekben” leledzőket, aki Szentlelkét ülteti nyergünkbe, hogy vele bizalommal mondhassuk: legyen meg a te akaratod. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 35-36. számában jelent meg, 2017. szeptember 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.