Az út, amelyet közösen végigjártunk, erre a Krisztusban való egységünkre irányította a figyelmünket, amely széttöredezettségünk, megosztottságunk tapasztalata és minden különbözőségünk ellenére mégis valóság. Az út során többször is elénekeltük: „Bár szétszakadva él az egyház, Krisztusban mégis egy lehet…” (EÉK 268)

Az „egyháztörténeti jelentőségű” kezdeményezés ötletét a tavalyi Szent Márton-évhez kötődő zarándokúton Halmos Ábel atya, bakonybéli bencés perjel vetette föl, aki maga több zarándoklatot szervezett már katolikus testvérei számára. Miért ne figyelhetnénk 2017-ben egy másik Márton, a wittenbergi reformátor megújulást hozó küldetésére és a reformáció értékeire egy felekezetközi zarándoklat során?

Az ötlethez hamar csatlakozott a református Soli Deo Gloria ifjúsági szervezet vezetője: Katona Viktor és felesége: Katona-Hegedüs Anna, valamint a Pápai Református Egyházközség lelkipásztora: Szakács Gergely, valamint Rochlitz Kyra és Verba Andrea, az ökumenikus lelkiségű Szent Lukács Dékánia tagjai. Jómagam az evangélikus színeket képviseltem a szervezőcsapatban.

Megegyeztünk abban, hogy a négy „sola”: a reformáció lelki-teológiai felismerései legyenek azok a fő témák, amelyek egységkeresésünk során eligazítanak bennünket. A Szentírás, a hit, a kegyelem és mindenekfölött Krisztus személye állt az áhítatok, személyes elcsendesedések középpontjában, és ezekről beszélgettünk napközben kisebb csoportokban is.

A zarándoklat középső napján a felekezetek közötti megbékélésért, a kiengesztelődésért imádkoztunk. Gazdagító, szép pillanat volt, amikor este, a Bakonybél határában lévő Borostyán-kútnál keresztségünkre emlékezhettünk, és megerősítő igével, áldással, s a béke jelével indulhattunk onnan tovább.

Az út Ménfőcsanaktól Pannonhalmán, Bakonybélen át Pápáig emmausi tanítványokká formált bennünket, akik átélhettük, hogy a Názáreti Jézus mellénk szegődik, velünk együtt járja utunkat. Az erdők csöndjében, a kanyargós ösvényeken, egymás mögött haladva megsejthettünk valamit abból a csodából, hogy miként születik közösség belőlünk, vándorokból. Megtapasztalhattuk, amint a találkozások nyomán, a távolságból valódi közelség lesz: részvétel és részvét. Törődés, odafigyelés egymásra, az ínségeinkre, hiányainkra, vágyainkra.

Ám a fáradságunkon, fájdalmainkon túl a kincseinket, értékeinket is megoszthattuk egymással. Átélhettünk evangélikus és református istentiszteletet, bencés vesperást, mesélhettünk a hitünk szempontjából fontos dolgokról, amelyek felekezeteink sajátos „színárnyalatait” adják. Az a közel száz kilométer, amelyet gyalogosan tettünk meg a magasságos Isten és egymás oltalmában, ráébresztett és megerősített minket abban a felelősségünkben, hogy segítsük a szétszakítottság, a félelmek és az előítéletek okozta sebek begyógyulását. Mindig és mindenütt - Jézus nyomában, a szeretet útján vándorolva.