Sajnáljuk, hogy elmarad ez a testvéregyházunkat építő, a világegyház közösségét kézzel fogható módon megjelenítő és a keresztény életünk egyik forrására figyelmet irányító mega-rendezvény. Már az előkészület is sokakat megmozgatott, hiszen egyéni módszerekkel és közösségi programokkal készültek az alkalomra, s ha – reménységünk szerint – csupán egyetlen évet „csúszik” is, mégis most megtorpan. Azok a belső lelki utak és folyamatok, amik elindultak, könnyen veszíthetnek lendületükből. 

Sajnáljuk azt is, hogy sok ökumenikus találkozás is elmarad, hiszen ebben az esetben – nagyon eltérően az 1938-as kongresszustól – már az odavezető úton éreztük a II. János Pál pápa által kimondott tényt: az ökumené folyamata irreverzibilis. Mindaz, ami eddig történt az egymás keresése és az egymásra találás útján, visszafordíthatatlan és halad előre. Hisszük ezt, még a járvány ellenére is. 

Együtt imádkozunk katolikus testvéreinkkel azért, hogy ez a halasztás ne jelentsen semmilyen értelemben megtorpanást, hanem sokkal inkább elmélyülést, még intenzívebb előkészületet, még több tanítást és tanulást, lelkigyakorlatot és hitben való megerősödést. Imádkozunk azért is, hogy ez a másfél év alkalom legyen arra, hogy több találkozással, aktív belső igénnyel keressük azt, ami összeköt, tisztázzuk azt, ami közös utunk akadálya, s még őszintébben tudjunk együtt fellépni egy, a járvány miatt félelmeket hordozó, megszokott rendjében szinte feje tetejére állt, elbizonytalanodott világban. Hiszem és vallom, hogy ez a döbbenetes időszak igazi kairosz a közös tanúságtételre, s a bajban is széthúzó világban, közéletben pedig alkalom arra, hogy az egyház minden emberi hibánk ellenére megvalósuló egységét példaként mutassuk fel. Nekünk ezt az egységet nem megteremteni kell, hanem Krisztusban felismerni. 

Mindeközben pedig zajlik az úrvacsora éve. Furcsa helyzet. Úrvacsora éve – most sokáig úrvacsora nélkül. Nem adjuk fel azt, hogy 2020-ban központban áll az úrvacsora, még akkor sem, ha nem a tervezett menetrend szerint zajlik az év. Mi nem a vírusra meredünk rá, a rossz és fájdalmas tények kötik le minden lelki vegyértékünket, hanem az Isten szeretete, az a szeretet, amely erősebb a halálnál is – akkor pedig erősebb a koronavírusnál is. 

Az úrvacsora az élet kenyere és itala. Az ostya és bor Jézus Krisztus teste és vére a közösségben, a Szentlélek működésében, amikor együtt van a gyülekezet. Ha nem lehet együtt, akkor Isten gondoskodik arról, hogy éhen ne haljunk. Nem pótszert ad – annál ő igényesebb. Igéjében ad nekünk akkora életdózist, hogy elegendő legyen az útra, ahogy egy lángossal 40 napig járatta a prófétát, és elég volt az energia, úgy éltet minket ma is. 

Belegondoltunk már abba, mikor vettünk utoljára úrvacsorát? Lehet, hogy akkor nem tudtuk – folytatva a próféta élettörténetének üzenetét –, hogy erőnk felett való út vár ránk, de mára tudhatjuk, hogy abba az utolsó úrvacsorába elegendő élettáplálékot helyezett el Urunk a ránk váró egész útszakaszra. Ha Luther hivatkozott a másik szentség megtörténtének erejére: „meg vagyok keresztelve” és ebből élt nehéz napokban, akkor én is visszatekinthetek úgy, hogy tudom, a legutolsó úrvacsoravételben is Isten tudta, hogy az élet kenyerét adta. Abból élek most is. 

S amíg nincs újabb kenyér és bor a közös krisztusi asztalon, addig adja Igéjét – ahogy tapasztaljuk is – olyan mértékben és mennyiségben, hogy csak rajtunk áll, magunkba szívjuk-e azt. 

Ha pedig eljön a vírustól való felszabadulás ideje, akkor még inkább éljünk azzal, amire most oly nagyon vágyunk, az úrvacsorával, és rendezzük meg azokat az alkalmakat, programokat, találkozásokat, amelyek elmélyítik a tényt, hogy az úrvacsorában életet és üdvösséget ad nekünk a mi Urunk.