Teljes nevén Unni Solvang – a keresztnevét helyesen ejtve „Ünni” – és a férje Kiskőrös központjában vettek nyugdíjasként egy családi házat. Apránként felújították; fél éven át itt laknak, a másik fél évet otthon, Norvégiában töltik. Na és – kérdezheti az olvasó még mindig –, mi ebben az érdekes? Hisz Kiskőrös körül egyre több német és holland nyugdíjas vesz tanyát – megszoktuk már, hogy a kempingben és a termálfürdőkben is egyre több nyugat-európai nyugdíjas vendégünk van. Nos, így igaz, de ők szinte sehol sem vesznek részt a város életében. Velük jóformán csak a boltokban futhatunk össze.

Unni Solvang azonban belépett a gyülekezetünkbe. Kitöltöttünk számára is egy kartont, és fizeti az egyházfenntartói járulékot. Három énekeskönyve van, a mienk mellett vett református és katolikus könyvet is. Bár azt is megkérdezi, miért csak régi énekeket énekelünk az istentiszteleten. Meg elmondja, hogy nem gondolunk az idegenekre, akik nem ismerik a helyi szokásokat. „Nincs minden ének kitéve az énekszámtáblára, mert a helyiek fejből is tudják. No de az idegenek… ők honnan tudják, most mit kell énekelni?”

Unni mindenütt felbukkan Kiskőrösön, ahol legalább hárman összeverődnek. Beül a gospelkórus próbájára, hátul ülve csendben kötögeti a norvég mintás gyapjúzoknikat – és hallgatja a muzsikát. Unni ott van a jazzklub minden alkalmán, és részt vesz minden városi eseményen. A szüreti napokon megkóstolja a borutca borait, és kipróbálja, milyen a juhtúrós sztrapacska. Unnit lassan már mindenki ismeri mifelénk. Merthogy el ne felejtsem, Unni tanul és egyre jobban beszél magyarul is. Sokan mondták neki, ne tanulja, nagyon nehéz a magyar nyelv, de Unni szerint „a norvégot csak ötmillióan beszélik, a magyart meg legalább tizenötmillióan, akkor miért ne tanuljam?”.

Nagyon messziről jött közénk. A férjével és két fiukkal Európa legészakibb csücskében éltek a Varanger-félszigeten, Vardøben és Kirkenesben, amely még Norvégián belül is nagyon messze van, valahol a norvég–orosz–finn hármas határ közelében. Ott nyáron hosszú ideig nem megy le a nap, télen meg hosszú hetekig tart a sötétség.

Unni röntgenasszisztens volt, férje faházakat épített. Unnit egy betegség hozta Magyarországra. Hallott a híres magyar gyógyfürdőkről, így került orvosi javallatra előbb Debrecenbe, de túl nagynak és zajosnak találta, Kiskőrös nyugalmasabbnak tűnt számára. A fürdő azonnal megtetszett neki, a város is – de a férje egy darabig ellenkezett a második otthon létesítése miatt.

Unni nagy szomorúsága, hogy nemrég eltemette az egyik fiát. „De azt éltem át, hogy Isten gyakran megsegített – mondja. – Én mindig furcsa vagyok, otthon is, itt is, néha a többiek számára furcsa dolgokat csinálok, nem vagyok olyan, mint a többi emberek. Szeretnék kettős állampolgárságot, de a norvég törvények ezt nem engedik olyan könnyen. Jövőre talán már könnyebben megy, hogy magyar is lehessek” – mondja mosolyogva.

Nem rejti véka alá a véleményét rólunk. Szerinte mi nagyon fáradtak vagyunk, mert biztosan mindenkinek több munkahelye is van. Ezért sajnál minket. „Szeretem a nyelvet, szeretek magyarul olvasni, szeretem a fákat, a fák nagyon jó barátaim.” Majd azt fejtegeti, hogy a magyarok komfortzónája sokkal kisebb, mint a norvég embereké. A norvégokhoz sokkal nehezebb közel kerülni. „Ilyen is csak itt történhet meg: a múltkor az utcán találkoztam egy asszonnyal, aki a biciklijén egy kosárban meleg palacsintát tolt valahova. És megkínált belőle.” Máskor meg valaki megállította az utcán: „Láttam a férjed, jó, hogy nem vagy egyedül!”

Ő Unni, a mi norvég egyháztagunk. Messziről jött, de már a miénk is, közénk tartozik.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 51–52. számában jelent meg 2018. december 30-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.