Be kell menni a tőlünk igen messze eső X hivatalba, sorszámot húzni, várni, elmagyarázni az ablak mögött ülő hölgynek, mire van szükségem. Ilyenkor gyakran kiderül, hogy ez a hölgy nem az a hölgy, aki nekem kellene, mert az enyém éppen: a) beteg; b) szabadságon van; c) továbbképzésen van; d) áthelyezték egy másik épületbe.

Jó, azért meglátja, mit tehet értünk. Felmutatom az összes létező hivatalos okmányunkat. Egészségbiztosítási, lakcímkártya, személyi igazolvány, születési anyakönyvi kivonat… Reménykedem, hogy ezzel meggyőztem, de nem. Az adókártyákat nem hoztam el. A kicsinek is kellene, hogy legyen már. Hiszen kétéves. Már legalább fél éve kötelező.

Rövid sóhajtozás az ablak túloldalán, hosszú, csendes fohászok a mi oldalunkon. Na, mégis nekilát. Lecsap a billentyűzetre, mint héja a galambra. Körmei csattognak, mint a borbély ollója. Na most! Érzem, hogy hamarosan leleplezi az összes bűnünket. És valóban. A papírt, amelyet szeretnék, nem adhatja ki, csak a házastársamnak, hiszen az ő nevére küldik. Csakhogy ő most nem elérhető. Van meghatalmazásos papír. Töltsük ki, két tanú, aláírás, holnap újra próbálkozhatok. Mehetek haza. Bosszúsan, tehetetlenül, frusztráltan.

Ha a hölgy nagyon rugalmas, akkor mégis megírja a papírt. Ez a következőképpen történik. Lenyom két-három billentyűt, egy-két ellenőrző kódot, aztán a nyomtatóhoz lép, és bájos mosollyal kiemeli az aláírt, lepecsételt nyomtatványt. Vagyis gépen volt a dolog. Akár e-mailben is el lehetne küldeni. Na mindegy. Kész.

A megszerzett zsákmányt örömmel ölelném magamhoz, de előbb még el szeretném rakni gyorsan és gondosan a rengeteg hivatalos kártyát, amelyet az előbb odaadtam, ő meg most visszatolta elém. A hölgy sóhajt, tehetetlenségemet mélyen lenézi. Már vibrál is a kijelzőn az új szám, egy másik ügyfél száma, aki szintén ideges, hiszen régóta vár, és most még én is rabolom az idejét. Remegő kézzel kapkodom össze a holmimat. A legújabb szerzeménynek már csak a számban jut hely. Szedem a sátorfámat, ahogy csak bírom. Majd kinn az utcán, fának támasztott háttal, elrakom valahogy az iratokat.

És ez így megy évről évre, újra meg újra meg újra meg újra.

Idei idegőrlő futásom közben még külön bosszantott, hogy van két régi és immár egy új hivatal is, ahol intézhetnék az ügyet. Jó sokat tévelyegtünk az éppen akkor betegeskedő gyerekkel. A papírt még nem sikerült megszereznünk, de a második sorban állás után elmondták, hol kellett volna próbálkoznunk.

Mert telefonon, e-mailben, levélben nem lehet ilyen igazolást igényelni. Van ugyan telefonszám, de aki felhívja, annak három próbát kell kiállnia, mint a mesében. És jaj annak, aki nem elég erős ehhez. A telefonból először egy hosszú és igen derűs beszédet kell meghallgatni arról, hogy milyen jól működik a rendszer. Aztán, ha valaki itt még nem adta fel, az automatával kell megküzdenie. Ez a második próba. Egyes gomb, kettes gomb. Ismerik, számtalan kabaréjelenetet hallottunk már erről. Az újabb gombnyomás után egy kis ijesztgetés: a beszélgetést rögzítik. Nem zavar, bár elég fölöslegesnek tartom. Mi több, most kifejezetten nyomaszt, hogy már milyen régóta telefonálok egy géppel, és ember még mindig sehol. Izzadt kezemben szorongatom az előkészített kártyákat, a másikkal a telefont fogom, várok. Jön a harmadik próba: a telefon foglaltat jelez. Kellemes zene. Még egyszer, még kétszer, háromszor. Már utálom Mozartot és a Kis éji zenét. Egy kis türelmemet kérik, de már annyi sincs. Húsz perc után föladom. Újra autóba fogok ülni és bemenni személyesen, újabb sorban állásra, kuncsorgásra, bár ha igaz, akkor most már a jó intézménynél.

X

Azon gondolkodtam, milyen jó, hogy imádkozni nem ilyen. Nincs hivatali idő, alkalmatlan személyzet, hosszan kígyózó sor, igazolások a jogosultságom bizonyítására. Nincs átverés, bizalmatlanság, fölösleges körök. Nincs foglalt vonal, reklám és lélektelen géphang. Igazi meghallgatás van és osztatlan figyelem. Valódi megkönnyebbülés és a legjobb megoldás.

Igaz, az imádságban sem pottyan minden rögtön az ölünkbe, ezt mindig nagyon hangsúlyozom a tanítványaimnak is. Mégis jó tudni, hogy Isten figyel ránk. Már először is. Hogy tervei érlelődnek, hogy munkáját elkezdte bennünk, és el is végzi a Krisztus napjára. Hogy aki hozzá fordul, azt ő nem küldi el. Ez mind-mind arra buzdít, hogy imádkozzunk. Akár hivatalos ügyekben való sorban állás közben is.

Ez biztosan nem elpazarolt idő.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 9. számában jelent meg, 2017. március 5-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.