Nagyon kedvelem a vakon született ember meggyógyításának a történetét János evangéliumából. Sok többlet tartalmat rejt, ami Jézusnak lehetőséget ad a tanításra, nekünk pedig valami fontos dolognak a megértésére.

Megerősíti, amit már Jób könyve is tanít, hogy a bűn és következménye nem közvetlenül tetten érhető az ember életében. A vakon született ember esetében is téves az a feltételezés, hogy vagy ő, vagy a szülei vétkesek.

Elgondolkodhatunk azon is, hogy az érzékszervi fogyatkozásnál sokkal súlyosabb baj a lelki vakság, amikor az ember nem ismeri fel a napnál világosabb igazságot, és teljesen téves az önmagáról és az Istenhez fűződő viszonyáról kialakult vélekedése. „Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök.”

Lenyűgöző azonban magának a gyógyításnak a menete. Az a Jézus, akinek egyetlen szavára felépül a halálos beteg, most mégis úgy tesz, mint valami kuruzsló. Földre köp, sarat csinál, rákeni a vak szemére, és elküldi őt, hogy mosakodjon meg a Siloám tavában. Így amikor megnyílik a szeme, nem látja jótevőjét. Nagyon hamar bajba kerül azonban a gyógyulása miatt. Sőt, ki is közösítik, amiért tanúskodott Jézusról. Ám amikor találkozik vele, felismeri, és leborulva így szól: „Hiszek Uram!”

Szívesen képzelem magam a vak helyébe, a két találkozás közti időt egy élet hosszára nyújtva ki. Amikor rákente a sarat a szememre, csak a hangját hallottam. Izgalommal várom, hogy végre meg is láthassam őt.