Végtelennek tűnő búzatáblák közt járok. Nem is tudom, hova megyek.
Végtelennek tűnő tengerparton lábamat mossa a víz. Egyedül vagyok.
Végtelennek tűnő homokdűnék tetején ülök. Elfáradtam.

Mélység. Mindennapjaimat át meg átjárják a meg nem értettség, az értelmetlenség pillanatai és én már nem mindig tudok és akarok harcolni.
Magasság. Felettem viharfelhők sorakoznak. Vagy éppen ártatlanul-idillien süt a nap és megjátssza a jó idő, hogy minden rendben.

Föld és ég határán egy láthatatlanul feszülő szál, melyen drótkötéltáncosként egyensúlyozni kéne. Honnan lesz hozzá a bátorságom? Acrofóbiával sasszézni?

Egy nagy mélység fölött kihúzott kötél. A kötéltáncos a figyelő tömegnek feltette a kérdést, elhiszik-e, hogy ezen a kötélen végig tud menni egy talicskával?
– Elhisszük! Lássuk! – volt a válasz.
Mire a kötéltáncos:
– Ki ül bele a talicskába?
Néma csend.
Aztán egy kisfiú jelentkezett, és fürgén belemászott. A kötéltáncos végigtolta a talicskát a kötélen maga előtt. Miután mindketten épségben újra a szilárd talajra léptek, többen megkérdezték a kisfiút:
– Nem féltél beleülni?
– Nem, mert az édesapám tolta a talicskát – válaszolta egyszerűen.