– A családjuk története után érdeklődőknek segít kutatni az anyakönyvekben, de utánanézett már a saját őseinek is?

– Természetesen, de nehézségekbe ütköztem, mert ugye mindenkinek van két szülője, négy nagyszülője, nyolc dédszülője, és így tovább. Esetemben azonban én vagyok a családomban az első, aki Orosházán született, mindegyik ősöm más településen látta meg a napvilágot, így nem tartozom azon szerencsések közé, akik egy anyakönyvben megtalálják minden felmenőjük születési, házasságkötési, illetve halotti anyakönyvi bejegyzését.

– Felmenői közül többen is lelkészként szolgáltak egyházunkban.

– Valóban, édesapám is, aki épp huszonöt éve halt meg, lelkész volt [id. Koszorús Oszkár esperes – a szerk.], miként az ő édesapja, Krón Ferenc, sőt anyai nagyapám, Bartos Pál is lelkészként szolgált, mindketten Szarvason éltek. Egyik dédapám, Dubovszky Nándor Rákoskeresztúron szolgált lelkészként negyven évig. Édesapám Resicabányán született, édesanyám, aki tanítónőként dolgozott, szarvasi volt. A lelkészeken kívül sok tanító is volt az őseim között.

– Bizonyára talált valami érdekességet a kutatásai közben a családjával kapcsolatban is.

– Most olvasom Bartos nagyapámnak a családunk számára 1954-ben papírra vetett élettörténetét, azt írja, hogy hatan voltak a felnőttkort megért testvérek. Ő a Pest megyei Mendén született, ám nemrégiben találtam meg a péteri anyakönyvekben – Péterihez mint anyaegyházközséghez tartozott Mende –, hogy előtte született két Pál nevű testvére is, akik sajnos csecsemőkorukban meghaltak. Az anyakönyveket végignézve kiderült számomra, hogy összesen tizennégy gyerek született; erről viszont soha senki nem szólt a családban.

– Miként emlékszik vissza, mint lelkészgyereknek milyen volt a gyerekkora?

– Szentetornyán – édesapám akkor ott volt lelkész – eszméltem, ott jártam először templomba, iskolába. Életem első éveit tehát falusi környezetben éltem. Ekkor a negyvenes évek végét, ötvenes évek elejét írtuk. Nagy szegénység volt, megesett, hogy hat hétig nem ettünk húst. De hát a gyerek természetesnek tartja azt a világot, amelyben él. Békés szüleim voltak, nem lázadoztak, tudomásul vették – és velük együtt mi, gyerekek is – a körülményeket.

– Említette lelkész őseit, ön azonban nem lelkész lett. Mi ennek az oka?

– Beleszülettem az evangélikusságba, de nem éreztem az elhívást a lelkészi pályára. Ehhez talán hozzájárult az is, hogy láttam, hogyan nyomorgatják édesapámat. Akkoriban a lelkészek állandó megfigyelés alatt álltak. Barát álarcában jöttek mindenféle hivatalos emberek, ami nagyon megviselte édesapámat. Láttam: ha nyugodtabb életre vágyom, akkor nem szabad lelkésznek mennem. 

– És sikerült könnyebb utat találni?

– Nem voltam a társadalom kivételezettje, nem támogatott a hivatalos politika. A gimnázium után főiskolára jelentkeztem magyar–orosz–testnevelés szakra, de nem vettek fel. Futásban nagyon jó voltam, több versenyt is nyertem, de helyhiány miatt elutasítottak. Édesapám azt javasolta, hogy valamilyen állami intézményben dolgozzak, mert ott megbecsülnének, és lenne nyugdíjam. Azt mondta, legyek vasutas vagy postás. Mai szemmel lehet, hogy mosolygunk ezen, de az ötvenes években, nem sokkal a világháború után ez praktikus gondolkodásra vallott, ezek akkor valóban biztonságos pályáknak voltak tekinthetők. Jelentkeztem a postához, de helyhiány miatt onnan is elutasítottak. Aztán a vasúttal próbálkoztam, de az orvosi vizsgálaton kiderült, hogy színtévesztő vagyok, a zöld és a barna színt tévesztem, így oda se vettek fel. Ekkor értesültem arról, hogy az orosházi könyvesboltban üresedés van. Ott meg azért nem akartak felvenni, mert lelkészgyerek voltam. Végül – 1960-at írtunk – bekerültem a boltba. Egész életemet könyvek között töltöttem, ötvenhét és fél éven keresztül. Nem bánom, hogy akkor elsőre nem vettek fel a főiskolára, így is kiegyensúlyozott és boldog ember vagyok.

– Később pedig saját könyvesboltja is lett…

– Jóval később, a rendszerváltás után. A hatvanas évek elején az orosházi könyvesboltból – akkor a helyi földműves-szövetkezeté volt – két és fél év után áthívtak könyvtárosnak a városi-járási könyvtárba. Itt nemcsak a legújabb könyveket találtam meg, hanem régebbieket is. Édesapámnak is volt egy körülbelül ezerkötetes könyvtára teológiai, történeti munkákkal, a könyvtárban pedig minden tudomány alapművei rendelkezésemre álltak. Fiatal voltam, tele energiával, és érdekelt ez a szakma. Nyolc évig dolgoztam a könyvtárban, végzettséget is szereztem közben: 1963–1966 között Szegeden elvégeztem az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosképző kihelyezett tagozatát. Merthogy akkoriban indult a falvakban az önálló könyvtárhálózat, ahová szakképzett könyvtárosokat kerestek. Aztán a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola levelező tagozatát is elvégeztem könyvtár kiegészítő szakon. 1971-ben pedig visszakerültem vezetőnek a könyvesboltba.

– Nem túlzás azt állítani, hogy Oszkár bácsi két lábon járó helytörténeti enciklopédia, hiszen szerzője, szerkesztője a városáról szóló számos kötetnek – például Orosháziak és környékbeliek Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című művében, Orosháza jelesei a XIX. század végéig, Orosháza régen és ma –, ezek mellett pedig több száz cikke is napvilágot látott e témában, a Tiszatáj folyóirat szerzői között éppúgy megtaláljuk a nevét, mint A Békés Megyei Múzeumok Közleményeinek köteteiben. Hogyan kezdte a helytörténeti búvárkodást?

– Hetvenhét éve itt születtem, azóta is itt élek… A számokat, neveket, lexikális adatokat már középiskolás koromban jól megjegyeztem. Történelemtanárunk kijelentette, hogy óráról órára meg kell tanulnunk három évszámot, és ezeket ki is kérdezte. Volt, hogy feleléskor a jobb tanulókat egyessel küldte a helyükre, majd sorra kerültem én, a középszerű tanuló, aki viszont tudta az összes évszámot. Ekkor kezdett bennem tudatosulni, hogy az ilyen adatokat könnyen fejben tartom. Az 1960-as évek elején a könyvtárban, ahol akkoriban dolgoztam, több tudós, kutató is keresett helytörténeti adatokat az Orosháza története című, Nagy Gyula szerkesztésében 1965-ben kiadott könyvhöz. Sokukkal baráti kapcsolatba kerültem, és amikor megjelent a mintegy ezernyolcszáz oldalas, kétkötetes kiadvány, pár hónap alatt áttanulmányoztam. Az így megszerzett tudással az idősebb kutatók, olvasók egyenrangú partnerként kezdtek kezelni. Beledolgoztam magam a város történetébe, bekerültem a múzeumbarátok körébe, felolvasásokat vállaltam. Később felkértek, hogy írjak kisebb cikkeket a helyi lapba. A város történetének olyan szeleteit igyekeztem feltárni, amelyek az említett nagy kötetben nem voltak benne. Több ezer oldalas könyveket orosházi szemmel néztem át, a jegyzeteimet pedig publikáltam. Ezzel nem csorbítottam a Nagy Gyula szerkesztette könyv érdemeit, sőt kiegészítettem. Azóta is igyekszem tanulmányokat írni, amelyek gazdagítják a város és az evangélikus egyház történetét is. Legalább tíz könyvet írtam önállóan, húszat szerkesztettem és lektoráltam, negyven kötetnek voltam a munkatársa.

– Saját könyvesboltja szellemi műhelyként, irodalmi, képzőművészeti, helytörténeti központként, előadások helyszíneként is működött.

– Talán nem is az előadások miatt volt népszerű, hanem azért, mert az ország minden szegletéből jöttek a helytörténet iránt érdeklődők. Később a művelődési házba kerültek át az előadások, az ország legjobb előadóművészeit fogadtuk. Az irodalom és a művészetek barátjaként irodalmi esteket vezettem, képzőművészeti kiállításokat nyitottam meg.

– Mindezt akkor sem hagyta abba, amikor eljött a nyugdíjba vonulás ideje…

– Hatvanéves koromban – papíron – valóban nyugdíjba mentem, de vittem tovább a boltot. A hatvan év pusztán egy adat. Nem jó, ha az ember leereszt, mikor betöltötte a nyugdíjkorhatárt. A mai emberek másként élik meg a nyugdíjas időszakukat, mint hajdan. Én is ugyanúgy csinálom a dolgaimat, mint előtte. A legutóbbi időben az Orosházi Harangszóba, az evangélikus egyházközség lapjába írok. Számonként két-három írást adok, ezzel is hozzájárulva a helyi identitástudat növeléséhez, a helyi értékek feltárásához és közzétételéhez. Nemcsak az itt élők, hanem a világ minden tájára elszármazott hajdani orosháziak is olvassák. „Megkaptam, és egy napig ismét orosházi voltam!” – írják nekem sokszor a köszönőleveleikben.

– De nem csak a gyülekezeti lap szerzőjeként vesz részt az egyház életében: sokáig egyházmegyei felügyelő is volt.

– 1969-ben, huszonhét éves koromban lettem presbiter a gyülekezetben. Akkor a többiek mindannyian idősebbek voltak, de szerettek volna fiatalítani. Ötven éve a legfiatalabb voltam, mára a legidősebb lettem. A gyülekezeti presbiteri tisztség mellett egyházmegyei presbiter, majd jegyző, később egyházmegyei felügyelő lettem. A törvény szerint ez utóbbi tisztség hetvenéves korig tölthető be, így akkor lemondtam.

– Hogyan látja az evangélikus egyház mai helyzetét?

– Ha a templomba járást, a hitéletet, az egyházi jelenlétet vizsgáljuk, akkor bizakodó vagyok. Sok minden elindult itt Orosházán, van óvoda, általános iskola, gimnázium. Mindig lesznek olyanok, akik megmaradnak az egyházban. Biztos, hogy többen is lehetnénk a templomban, többen fizethetnénk az egyházfenntartói járulékot, lehetne jobb a hitélet, de az Úristen mindig megadja az utódokat. Jönnek újak, olyanok, akik hittel és elszántsággal csatlakoznak az egyházhoz. Látom azt is, hogy nyugdíjaskorában sok olyan ember visszatér az egyházunkhoz, akik az 1948-ban zajlott államosításkor, az iskolai hitoktatás megszűntekor kerültek távol tőle.

– Van-e jövője a nyomtatott könyvnek, újságnak a mai világban?

– A tendencia az, hogy a papíralapú kiadványokat kiszorítja az internet és a digitális technológia. Látom, mit olvasnak az unokáim és a dédunokáim. Más lesz a könyvek szerepe a jövőben. Nyolc éve, amikor a könyvesboltomat bezártam, már nem volt nyereséges a vállalkozás, és nemrégiben az egykori vetélytársam, egy másik könyvesbolt is bezárt.

– Kutatóként biztosan nem zárkózik el az új technológiák használatától sem.

– Bár életem első évtizedeit egy másik világban éltem, de igyekszem az új világ kihívásait is nyomon követni, alkalmazkodni hozzájuk. Például a digitalizált anyakönyvek nagy segítséget jelentenek. Nem kell elutazni a levéltárakba ahhoz, hogy az ember családfakutatást végezhessen, megnézheti az anyagot az interneten.

– A családfakutatás kedvelt foglalatosság lett az utóbbi időben. Mi lehet ennek az oka?

– Régebben valóban mintha kevesebb családfakutató lett volna, de olyanok mindig voltak, vannak, akik az egyetemi, főiskolai szakdolgozatukhoz keresik az adatokat, információkat a levéltárban. Hogy miért népszerű mostanság a családfakutatás? Bizonyára egyre többen látják: fontos, hogy majd a gyermekeink is tudják, mi hogyan éltünk. Hagyjunk emlékeket magunkról, ahogyan az őseink is hagytak magukról számunkra. A mai embereket is érdekli a múlt. Nemcsak a „nagy” történelem, hanem a saját családjuk története is.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2020. január 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.