A tárlat korabeli dokumentumok és kortárs műalkotások segítségével idézte fel a Gaudiopolis és más gyerekköztársaságok történetét, hangsúlyozva az olyan emberi értékek fontosságát, mint az együttérzés, elfogadás, egymás tisztelete.

Az Arany János utcai kiállítótérbe lépve az első ismertető tábla elolvasásakor hirtelen rossz érzés fogta el az evangélikus látogatót, hiszen a Valahol Európában tárlat alapját adó Gaudiopolist magunkénak érezzük, és fáj, ha a gyerekköztársaságban megfogalmazott célok idézésekor kimarad a „Krisztus evangéliumának szellemében” gondolat.

Ezen megütközve indultunk tovább, de hamar helyreállt a lelki békénk, mivel a többi szövegben szerepel a „keresztény”, az „evangélikus”, és Krisztus említése sem marad ki. A későbbiekben nincs elhallgatás, mismásolás. Nyíltan és érthetően beszél a kiállítás arról, hogy keresztény alapokon nyugvó gyermekotthont hozott létre Sztehlo. Az azonban szintén kétséges megfogalmazás (még mindig az üdvözlő táblán), hogy az ott élők „a jövő társadalmát” akarták volna felépíteni – miként az is kétséges, hogy magának Sztehlónak tulajdoníthatunk-e ilyen szándékot. Ha később egyes hajdani Sztehlo-gyermekek életében mégis volt ilyen, annak talán alapja lehetett a Gaudiopolisban eltöltött idő, de semmiképp sem mondható, hogy ott már erre készültek, szervezkedtek.

A belépőt üdvözlő sorok tehát némileg elszomoríthatták az evangélikus látogatót, de a tárlat maga rácáfol ezekre a hibákra, és korrekt módon, érdekesen mutatta be a Gaudiopolis és „társai” történetét, valamint az „örömvárosok” egymáshoz való kapcsolódását. Megjelent a kétkezi munka, az irodalom, az építészet és a demokratikus oktatás is, amelyeket szerencsére mind látványban, mind objektivitásban a helyén kezeltek a kiállítás készítői.

Gaudiopolis és a reformáció

A 20. századi gyerekköztársaságok legkorábbi előképei a reformáció korai időszakára nyúlnak vissza. Luther és Melanchthon tanítványaként Valentin Freidland alapította a sziléziai Goldbergben azt az iskolát, ahol a történelemtanítás a mai napig is újszerűnek ható módszerét kísérletezte ki diákjaival. A gyerekek az ókori római köztársaság mintájára tisztségeket (konzul, néptribun, cenzor, szenátor stb.) viseltek, és együtt vitatták meg a felvetődő problémákat – olvashatjuk az örömvárosok ismertetésében.

A 20. században létrejött gyerekköztársaságok legtöbbjének élén egy karizmatikus vezető, lelkész állt. Ilyen volt az Egyesült Államokban a Nebraska állambeli Omahában E. J. Flanagan, aki 1917- ben alapította meg a mai napig létező Fiúk Városát (Boys Town). A katolikus pap és a fiatalok életéről készült a Fiúk városa című, 1938-as hollywoodi film, amelynek főszerepeit Spencer Tracy és Mickey Rooney játszották.

Az amerikai gyerekvárost számos másik követte. Volt szovjet Skid Köztársaság, lengyel Dom Sierot, de a theresienstadti koncentrációs táborban is létezett egy Škid Köztársaság. Magyarországon a háború alatt alapították a Szekeres Mihály és Pataki Gyula által vezetett ebesi Fiúkfalvát, valamint szintén gyermekönkormányzattal indult az Ádám Zsigmond vezette hajdúhadházi gyermekotthon is. Ezeket a kezdeményezéseket a kommunista hatalomátvétel után mind felszámolták.

Dokumentumbőség

A kiállítás egyik legnagyobb erényeként értékelhettük, hogy rendkívül sok korabeli fotót és dokumentumot mutatott be az 1945–50 közötti időszakból. Egy egész falon olvashattuk a nyomát annak, hogy a gyerekek milyen szeretettel voltak Sztehlo Gábor iránt – mesét, üdvözlőlapot írtak a születésnapjára. Dokumentum- és játékfilmekbe is bele lehetett nézni a tárlaton, illetve egy golyó lyuggatta falú gipszkarton „bunkerbe” is beléphetett a látogató, és mini-fotókiállítást nézhetett meg benne.

A Pax Gyermekotthon V. osztályos lakóinak lapját, A Mi Újságunkat fellapozva az érdeklődő a sok vers között találkozhatott például Szauer Ottó műveivel is – a 2002-ben elhunyt költőt, esszéistát, műfordítót Orbán Ottóként tartja számon az irodalomtörténet. De olvasható volt például egy igazán érdekes – a kort, a gyermekek világát rendkívül jól visszaadó – írás is, amely a gyerekek őszinte vallomásait gyűjtötte össze arról, ki miről álmodik a Gaudiopolisban. Kozma Péter ezt írta: „Én nemigen szoktam álmodni. Ha valami érdekes könyvem van, akkor szoktam leginkább álmodni. Legtöbbször a könyv folytatódik benne tovább, amit aznap olvastam. Ha valami mesénél, amit sohasem olvastam, ott hagyom abba, hogy a királykisasszonyt megszabadítják, akkor álmomban megszabadítom a királykisasszonyt, de másképp, mint ahogy a könyvben van.”

Álmok és valóság

Az álmok fontosságára és megvalósulá- sára maga Gaudiopolis a példa, hiszen Sztehlo Gábor evangélikus lelkész egy olyan – józan ésszel szinte fel sem fogható – valóságos világot hozott létre gyermekköztársaságával, amely máig példát adhat. Az OSA Archívum – Centrális Galéria kiállítása – amelyhez gazdag tárgyi segítséget nyújtott az Evangélikus Országos Múzeum, illetve az Evangélikus Országos Levéltár – újra felhívta a figyelmet arra, hogy embertelen időkben is lehet embernek lenni és megvalósítani akár egy utópisztikus álmot is, olyan emberi közösséget, amelyben a remény, bizalom, együttérzés, nagylelkűség, felelősségvállalás, bátorság és gondolkodás szellemiségében élnek és dolgoznak különböző hátterű emberek egymás mellett.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 43-44. számában jelent meg, 2017. november 5-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.