„Egy nagyobb fesztivált értelmetlen a saját zenei ízlésed szempontjából megítélni, mert vagy megtalálod azt, ami téged megmozgat, vagy nem” - írtuk a tegnapi Sziget-beszámolóban. Idén igyekeztem minél több koncertre eljutni és arra fókuszálni, hogy milyen élményt is ad a jelenlévőknek az adott műsor. A mostani válogatás azokat az apró, személyes élményeimet próbálja tükrözni, melyben a koncertek alatt valamit megértettem az életről. Akár azt, hogy mennyire megnyugtató, ha a közös édesanyánkösszeteszi két kezét és alulról felemel vagy azt, hogy fontos elengedni múltunk hibáit, abbahagyni az önostorozást és a jövő lehetőségei felé fordulni. Viszont nem hittem volna, hogy életem egyik legmeghatározóbb koncertje lesz egy produkció, mely David Bowie jelentőségét kísérelte meg összefogni másfél órában. Színészek, zenészek léptek fel dalait megmutatva és hangulatokat megragadva, hogy a szomorú nosztalgia helyett örömmel realizáljuk mennyit is adott hozzá David Bowie a modern zenéhez. A Sziget „útlevelében” (programfüzet) a következőt olvashatjuk: „Reméljük, hogy sikerül valami nagyon szépet csinálnunk, ami nem csak emlék, de élmény, nem csak fájdalom, de szenvedély is.” Szerintem sikerült, ráadásképpen sokat tanultam arról is, hogyan lehetne őszintén és autentikusan megmutatni azt, ami nem csak emlék, de élmény még ma is. Az üres sír élményét. 

Zene ITT.