Érintettség. Ez az, ami a riportunkban megszólaló mindegyik lelkész megnyilatkozását hallva, olvasva érezhető volt. Az úrvacsora szentségét mindegyikük más oldalról, más szempontból közelítette meg – ki teológiai, ki lelki oldalról, ki egy konkrét, átélt történet alapján –, ám az, ami összeköti őket, mégis nagyon valóságos, tapintható, az ember bensejéhez szóló. Összeállításunk hűen tükrözi egyházunk első és legfontosabb lelkigyakorlatának minden emberi esendőségen túlmutató, a vele élőket a megtisztulás, az újrakezdés, a teljesség, a szabadság élményében részesítő ajándékát. 

Krisztus vére

Koczor Tamás, a Budapest-Ferencvárosi Evangélikus Egyházközség lelkésze, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium iskolalelkésze épp ezt a „valóságosságot” húzza alá: „Van ilyenkor bennem valami nagy békesség. A liturgia mondatai ragyogva érintenek meg engem is. Most érzem igazán, hogy egy vagyok a gyülekezet tagjaival, ugyanaz a kenyér, ugyanaz a pohár, test és vér. Befelé fordulok. Kezembe veszem az ostyát: »Ez Krisztus teste, mely értem is adatott.« Az ismerős íz, a mai első falat a számban. Kezembe veszem a kelyhet: »Ez Krisztus vére, mely értem kiontatott.« Az ezüst jó hideg, a bor is az. Iszom egy kortyot, és a rettenetes, maró ecetesség minden érzékemen végigszalad. Hirtelen mozdulni sem tudok. Akik az oltárra készítették az eszközöket, nem vehették észre a bajt, megecetesedett bort tettek a kehelybe. Amikor szólni tudok, megállítom egy pillanatra a liturgiát. Tudom, hogy ez ünneprontás, sokak áhítatát sértem meg, de nem tehetek másképp, a bort ki kell cserélni. Jó, hogy én kóstoltam meg elsőként.

Utána már a hivatalban kérek bocsánatot az ott levőktől, nekem kellett volna jobban figyelnem. Egy idős, fejkendős asszony – minden tiltakozásom ellenére »tisztelendő úrnak« hív – így válaszol: »Tudja, tisztelendő úr, nekem mindegy lett volna, ha akár színtiszta ecetet adott volna is, nekem az Krisztus vére.«

Azóta mindig megnézem, nehogy rossz bor zavarja meg az emberek áhítatát az úrvacsorában, de az asszony mondata egy életre nekem ajándékozta ezt a gyermekien alázatos hitvallást: az Krisztus vére.”

Éhség a transzcendensre

Lackner Pál, a püspöki tanács referense az úrvacsora mélységének megvilágításához egyházunk történetében meghatározó, sorsfordító történelmi eseményeket hoz példának: „A 20. század közepének egyik legnagyobb változása az egyházak életében a magyarországi, illetve keleteurópai németség kitelepítése, valamint a szlovák–magyar lakosságcsere volt. Ennek következtében a nyugatra kitelepített emberek egy jó részének több évtizedet, akár egy negyed évszázadot kellett várnia, mire lehetővé vált, hogy megkeresse az itthon maradt rokonait, vagy akár úrvacsorát vegyen abban a templomban, ahol konfirmálták. Teológiai értelemben tudjuk, hogy az úrvacsora tértől és időtől független, korszakokon átívelő szentség, mégis, ami ebben a történelmi és élethelyzetben megmutatkozott, rávilágított arra, hogy az úrvacsoravétel mikéntje nagyon fontos elem” – foglalja össze a nyugalmazott tábori püspök.

Az ember sokszor nem tudja megfogalmazni, mire vágyik pontosan, csak a hiányt, csak az éhséget érzékeli. Erre a korjelenségre világít rá Lackner Pál, egy érzékletes képpel illusztrálva a mai ember spirituális útkeresését: „Van az a helyzet, amikor nem tudod pontosan, mit ennél, és nyitogatod a hűtőt, de hiába van tele, nem tudsz választani. Azt gondolom, nagyon sok emberben van egyfajta éhség a transzcendensre, de nem mindig tudja, mire van szüksége. Aztán egyszer csak rádöbben arra, hogy az úrvacsora például ilyen. Annak idején tanulta hittanórán, de most válhat valósággá számára, a régen hallottak valódi tartalommal töltődnek meg.”

Legyen lelki igény

B. Pintér Márta, a Podmaniczky János Evangélikus Óvoda és Általános Iskola iskolalelkésze arról számol be, hogy a Szentlélek jelenléte, Isten erőtere iránt épp az első úrvacsoravétele alkalmával nyílt meg. Ma is irányadó számára lelkész édesapjának az öröksége, aki fontosnak tartotta – s ekként is járt el szolgálatában –, hogy az úrvacsora minden kelléke és eleme ismerős legyen minden konfirmandus számára. „Az ostyát is megkóstoltatta velünk” – mondja a lelkésznő.

Édesapja nyomdokain haladva vallja, hogy igenis lehet találkozni már ebben a zsenge korban is Krisztussal az úrvacsorai asztalnál, ha a felkészítés és a tanítás kellő alapossággal és odafigyeléssel zajlik. A hiteles bizonyságtétel valóban képes megnyitni a fiatalokat. „Sokszor érzem a gyermekekben a vágyat az úrvacsorai közösség megélésére” – állítja. Akinek élő, személyes kapcsolata van Krisztussal, annak a lelkésznő már gyermekkorban kiszolgáltatná a szentséget.

Lackner Pál ezzel szemben azt állítja, hogy kamaszkorban még nincs meg a kellő érettség az úrvacsora „komolyanvételéhez”: „Az ember se önmagával, se a többiekkel, se a világgal nem tud még mit kezdeni” – fogalmaz. Az úrvacsorával élés mögött valódi lelki igénynek kell lennie. A kamaszkor egyik legnehezebb életkori periódusa nem biztos, hogy megkönnyíti a konfirmandusok számára az úrvacsora tartalmának átélését – foglalja össze álláspontját a püspöki tanács referense.

Dogmákon felül

„Tudjuk, hogy az úrvacsora túl van az idő és a tér általunk a mindennapokban használt fogalomrendszerén, hiszen egyesít minket az előző és a következő nemzedékekkel, és túlmegy a felekezeti határokon is” – fejti ki Lackner Pál. Az úrvacsora éve elősegíti az ökumené ügyét Hafenscher Károlynak, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszéke vezetőjének, egyházunk zsinata lelkészi elnökének reményei szerint is. Lackner Pál így fogalmazza meg az év leglényegesebb üzenetét: „Még ha ma egyháztörténetiegyházjogi-dogmatikai okokból nem is működik a katolikus egyházzal, az ortodox egyházakkal való közös úrvacsoravétel, mégis mindenki, aki él a szentséggel, tudja, hogy Krisztussal egyesül, és Krisztuson keresztül egymáshoz is közelebb kerülünk.”

Arról, hogy ez a közelebb kerülés mennyire valóságos lehet, és milyen változást hozhat a hívők életébe, Koczor Tamás lelkész oszt meg olvasóinkkal egy személyes történetet: „Nem tudta senki, min vesztek össze, volt már vagy harmincéves a haragjuk. Akkor még mindketten fiatalok voltak. Néha, elharapva a szót, sejtették, hogy ők legalább tudják, de nem beszéltek róla. A viszály azonban kézzelfogható volt. Nem szóltak, elfordultak egymástól, ha találkoztak. Még kínosabbá tette a helyzetet, hogy szegről-végről rokonok voltak. Közben esküvők, temetések zajlottak, ahová mindkettőjüknek el kellett menniük. Az asszonyok néha beszélgettek titokban, a gyerekek már elsodródtak egymástól.

Egy alkalommal a tömött templomban sok körben osztottam az úrvacsorát. Rettegtet, hogy megszokottá válnak mondataim, az igék, az elbocsátások. Ilyenkor mindenki ott van. Ők is ott voltak, a haragosok. Egyikük az egyik, másikuk a másik padsorban, elkülönülve, családostul. Nem térdeltek soha egy úrvacsorai asztalhoz. Most is előbb jött az egyik család, aztán majd később a másik. Már nem ráz meg. Belefáradtam a békéltetésbe, elfogadtam mindkettőt külön-külön. Az első nagy nehezen feltápászkodott térdepléséből; nem fiatal már. Ahogy felemelkedett, váratlanul szemben találta magát a másikkal. Egy pillanatig nézték egymást, aztán hirtelen kezet nyújtottak, szinte egyszerre. A kézfogásból ölelés lett. A templom visszatartotta a lélegzetét, csak az én hangom hallatszott: »…mely érted kiontatott.« Aztán nagyot sóhajtva lélegeztünk fel.”

Megszólítva az Úr asztalánál

Hulej Enikő, a Kecskeméti Evangélikus Egyházközség másodlelkésze az úrvacsoravétel és a hálaadás összefüggésére világít rá, amikor egykori személyes megszólítottságélményét osztja meg velünk. Abban az évben vették fel a teológiára, de az úrvacsoravétel ekkor még – vallja meg – nem volt számára olyan lelki élmény, mint amilyenné később vált. Sőt mintegy „fakultatív” tevékenységnek tekintette: minden istentisztelet előtt megbeszélték a családtagok, hogy ez alkalommal odajárulnak-e az Úr asztalához, vagy sem.

Az úrvacsoravételről való gondolkozásban a „pálfordulást” az a vasárnap jelentette a lelkésznő számára, amikor már tudta, hogy tanulmányait az Evangélikus Hittudományi Egyetemen folytathatja. Ezen a vasárnapon a záró liturgikus ének éneklésekor a lelkész mintha épp rá nézett volna a „mily nagy az Úr kegyelmessége” sort énekelve, mintha személyesen neki szólt volna. Ekkor érintette meg igazán, mekkora lehetőség rejlik az úrvacsoravételben, és mennyire konkrét formában is átélhető a kegyelem.

Hogy a hálaadás mellett az úrvacsora milyen fontos, mennyit adhat a megbocsátás, az újrakezdés tekintetében is, azt egy esküvőre készülő pár rendhagyó útra bocsátásával szemlélteti a lelkésznő. A pár férfi tagja elvált volt, és ezen a tényen – és múltbéli bűnein – már hitben járva nehezen tudta túltenni magát. Az esketésre készülve Hulej Enikő azt javasolta, az esküvő előtti napon jöjjenek el csak ketten a templomba úrvacsorát venni. A meghitt, bensőséges, háromszereplős alkalmat a pár azóta is mérföldkőnek tekinti. Krisztus testét és vérét menyasszonyként és vőlegényként magukhoz véve szabadulhattak meg végleg a múlt terhétől, és léphettek együtt egy egészen új útra, indulhattak el közös életükbe.

Egyszerűen Isten saját terébe

Befelé figyelve közelít az úrvacsora kérdéséhez Varga Diána, a Hegyhát Evangélikus Szeretetszolgálat intézményi lelkésze: „Az úrvacsorában azt ünnepeljük, hogy Jézus odaadta magát nekünk és értünk. A kenyér és a bor által eggyé válhatunk vele.” Ezt az ember minél egyszerűbben szeretné megfogalmazni, annál inkább belebonyolódik – vallja meg. És ez a látszólagos ellentmondás az úrvacsora szentség voltából következik: nagyon egyszerű, sőt olykor profánnak tetsző cselekedet úrvacsorát venni, kenyeret enni, bort inni; ugyanakkor vele és általa Isten épp a saját terébe kívánja beengedni az embert. Ma már nem értjük az úrvacsorát – állítja Varga Diána –, legalábbis úgy nem, ahogy egykor az őskeresztyének, akiknél nem egy csöndes rítus volt az úrvacsoravétel, hanem egymásnak osztották Krisztus testét és vérét, miközben megosztották egymással örömüket és bánatukat egyaránt.

Isten a kettőt – a szentet és a profánt, a világit és az egyházit – nem akarja elválasztani egymástól, az Újszövetségnek ez az egyik leglényegesebb pontja, épp ezért hasadt meg a templom kárpitja Jézus halála után – hangsúlyozza a lelkésznő. Ez azt jelképezi, hogy Jézus megtört teste és kiontott vére elegendő engesztelést szerzett a bűneinkért, nincs szükség más közvetítőre Isten és ember között, immár minden ember számára megnyílt az út a Szentek Szentjébe.

Tiéd az örökség

„Megnyugtató az a tudat, hogy nem a bűnbánat érzése és nem az átélés sikere tanúskodik arról, hogy eltöröltettek bűneim, örök életem van, és hogy Jézus szeretetét és ígéreteit mind magaménak tudhatom. Annak ténye, hogy ettem a kenyérből és ittam a borból, igen, a puszta tény hirdeti minden más bizonysággal és meggyőződéssel szemben, hogy Krisztus megváltásának száz százalékban részese lettem, s akik köröttem ugyanígy vannak itt, a testvéreim – mondja Veress István, a Kővágóörs–Révfülöp–Kapolcsi (Sion) Evangélikus Egyházközség lelkésze. – Amikor Jézus a benne való hitről beszél, nem újabb feladatot vagy megugrandó akadályt akar elénk állítani, hanem éppen leszállít minden elvárást, eltávolít minden akadályt, kitárja kezét, rámutat a borra és a kenyérre, és azt mondja, »vegyétek és egyétek«. Ez a hit minimuma: csak mész, és minden megtörténik; hit, üdvösség és az Isten gyermekének minden öröksége, lám, a tiéd.”

A határok kérdését feszegeti Orosz Gábor Viktor, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének docense az úrvacsora szentségéről gondolkodva: „Amikor vidéki nyaralásból hazaérkezett barátaim élménybeszámolóik során mesélték: »kimentünk a határba«, azt gyerekként sokáig nem értettem. A határ átléphetetlen, megközelíthetetlen, mert őrzik, sőt veszélyes. Mintha rosszat tettek volna, pedig csillogó szemmel, lelkesen beszéltek a határbeli élményeikről. Részletekre már nem emlékszem. Egyedül a különlegesre, az izgalmasra, ami nálunk otthon elképzelhetetlen. Csak a határban.

A határ azonban nem egy vonal, egy csík, hanem egy sáv, amely nem azonos minden esetben az országhatárral. Lehet a falu széle, ahol jó elidőzni, ahol nagy dolgok történhetnek, ha gyermeki szívvel és lelkesedéssel vágyunk rá. Lelki életünkben ilyen határ lehet az oltártér, ami szimbólumvilágával éppen nem elválaszt, hanem összeköt, megnyit, kapcsolatot teremt. Krisztus asztala pedig ebben a határban van, hogy mindazok, akik elválasztottaknak, idegennek érzik magukat, ennél az asztalnál az azonosság élményében és valóságában részesülhessenek.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2020. január 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.