Koncertek. Elgondolkodtató, hogy a négy, egyébként szerintem igen tehetséges világi zenekar közül kettőnek a tagjai is kimondták a színpadon: ilyen közönség előtt még nem léptek fel. Ezek a fiatalok itt előttük tudnak önfeledten, görcsök nélkül szórakozni, miközben tisztán énekelnek, mosolyognak, jól táncolnak, jó ütemben tapsolnak. Ezek a fiatal sztárok egyszerűen nem értették, mi történt.

Én sejtem a titok kulcsát: egyrészt ezek a fiatalok nemcsak közönség voltak, hanem közösség is. Pár órával korábban az áhítaton ugyanezen fiataloknak a nyolcvan százaléka közösen énekelt, imádkozott, tudatosította magában, hogy mindenért, a jó kedvért is van kinek hálát adni. Másrészt elhanyagolhatóan kevesen voltak, akik azt hitték, a részegség szerves része a bulinak…

Nikodémusok órája. Éjjeli beszélgetések egy-egy témáról. Két katartikus pillanat égett belém. A második este a testi voltunkról és ezzel együtt a szexualitásunkról beszélgettünk a főleg kamaszokból álló csapattal. Emberlétünk talán legtöbb földi örömöt és kínt jelentő ajándékáról. És sikerült megszólaltani egy negyvenes házaspárt. Elmondták a fiataloknak: a kérdés elkíséri őket, a másikért tíz-tizenöt-húsz év házasság után is harcolni kell, az intimitás helyének megtalálása életükben soha nem szűnik meg. Ennek a házaspárnak az őszinte vallomása katartikusan hatott az önmagukat és a szerelmet kereső fiatalok között. Ráadásul a hallgatóságban ott ültek saját gyermekeik is…

Ha mi, szülők tudnánk ennyire őszinték lenni a gyermekeinkkel saját kérdéseink, harcaink, életünk buktatói kapcsán is, talán kevésbé hinnék, hogy az ő problémáik nem a mieink, és talán ők is kevesebb zsákutcába futnának bele. Talán.

A másik katartikus élmény két nappal később ért el, amikor az ősökről, a felmenőkről gondolkodtunk nagyon őszintén együtt. Ekkor fogalmazódott meg az a mondat, amelyet azóta is ízlelgetek magamban: „A szülőkkel szembeni tisztelet nem az, hogyan beszélsz apáddal, hanem az, hogyan beszélsz róla másoknak.” Na, az ilyen mondatokért érdemes éjjel egyig fennmaradni!

Színház. A körülmények közel sem tökéletesek egy színházi előadáshoz: meleg van; ha ablakot nyitunk, még több zaj bejön; a légkondi hangos; a fesztiválléthez hozzátartozik a ki- és bejárkálás; a színházteremmel szomszédos színpadon hangbeállás és koncert; valahol éppen fúvósok próbálnak a házban…

Mégis! A két előadás, amelyet láttam, megharcolt a körülményekkel, és átadta üzenetét: a soproni dESZKa Társulat Varázsszavak című előadása az életörömről, a lehetőségek megragadásáról szólt, másnap pedig Jáger András verses-zenés összeállítása egy, az élet „B oldalán” lévő férfi összegzését, Istennel való harcait és megbékélését szólaltatta meg.

Egyháztörténelem. Nem gondoltam volna, hogy idáig jutok! Hogy a Magyar Evangélikus Ifjúsági Szövetség (Mevisz) sátrába betévedve, mint hajdani jelenlévő én mesélek a mai meviszeseknek a megalakulásról vagy a pécsi Bárka 1994-es finnországi útjáról. Olyan voltam, mint a veterán partizán, akit tátott szájjal hallgatnak a pionyírok… Eszerint már én is az egyháztörténelem része vagyok? (Mellesleg épp ezért nem volt lelkierőm, hogy a Promise tribute-zenekart meghallgassam, pedig állítólag nagyon jók voltak. Hogy az én fiatalkoromnak, egyetemi életemnek meghatározó élményét emlékkoncertként hallgassam – no, ehhez még érnem kell.)

Találkozások. Örökké elveszett a családom. Vagyis én vesztem el: feleségemmel és kisebb fiaimmal sétáltunk, amikor összefutottam egy rég látott baráttal, fél percet beszélgettünk, mire körbenéztem, a családom már eltűnt. Aztán persze megtaláltuk egymást, de két perc múlva találkoztam valakivel, akivel tényleg csak pár szót váltottam… A végén már csak nevettünk a dolgon. Elég nagy egyház vagyunk, hogy sok ismerősöm, barátom legyen. És elég kis egyház vagyunk, hogy sokan ismerjük egymást.

Erdő mellett… Sokunk számára a találkozó érzelmi, spirituális csúcspontja a szombat esti háló (áhítat) volt. A fiatalok, akik két órával korábban önfeledten táncoltak, most gyertyafény mellett csendben ültek, hallgatták a Keresztmetszet zenekar dalait, velük énekeltek, a 8. zsoltár és az igehirdető szavaira figyeltek, és imádkoztak. Végül felcsendült az egyik legszebb és legismertebb magyar népdal, az imádságnak is beillő Erdő mellett estvéledtem… Borzongató élmény volt!

Mégis. Nagyon tetszett a mottó. Dac van benne, lázadás, de nem a valami ellen, hanem a valamiért lázadás. Harc a „nekem mindegy”, a „kár elkezdeni, úgyse lesz belőle semmi”, a „miért pont nekem sikerülne?” csüggedt filozófiája ellen. Aki „mégis”-t mond, az tisztában van azzal, hogy amiben bízik, az lehetetlen. De azzal is tisztában van, hogy van, akinél semmi nem lehetetlen. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2018. augusztus 12-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.