Lehetett akkor már glasznoszty és peresztrojka, éreztük, hogy a rendszer már menthetetlen. Miközben recsegve-ropogva összedőlt a csaknem hetvenéves tákolmány, mi merészen építeni kezdtünk. Építkeztünk álmokból és reményből, bízva abban, hogy mind a társadalomban, mind az egyházban hamarosan valami egészen új kezdődik. Ehhez pedig le kellett rakni a bizalom alapjait, egymásra kellett helyezni a barátság és a szolidaritás tégláit. Amikor aztán lehetőség kínálkozott rá, valóságosan is építkeztünk: így valósult  meg rövid idő alatt a csodának számító siófoki templom. 

A munka mindenese Józsa Márton volt.  Egyfajta jutalomjáték volt számára a Siófokon töltött hét esztendő, hiszen világéletében a tiltás és a tűrés mezsgyéjén végezte szolgálatát, gyakran volt kitéve a történelem viharainak. Erdélyben született és ott is végezte teológiai tanulmányait, lelkészi szolgálatát Kárpátalján kezdte. A II. világháború végén volt időszak, hogy gyülekezete négy országra terjedt ki: egy része Magyarországhoz, egy második Romániához, egy harmadik a Szovjetunióhoz, egy negyedik Csehszlovákiához tartozott… Miután kalandos körülmények között menekülnie kezdett, az evangélizációban és a gyülekezetépítésben találta meg új feladatait. És közben szüntelenül építkezett: templomot, parókiát, imaházat, mikor mire volt szükség, mikor mit lehetett. Közben mindvégig megőrizte hivatása lényegét: igehirdetőként és lelkigondozóként állt az emberek elé és élt közöttük.

Szüleim eskető lelkésze volt 1954-ben Celldömölkön, így lett aztán a keresztapám. Mindig örültem, ha találkoztunk, de őszintén szólva, gyakran volt bennem valami a papgyerek kényszeredettségéből. „Megint jön hozzánk egy derűs, kissé nagyhangú lelkész, na majd meglátjuk, mi lesz ebből.” – Valami ilyesmit gondoltam kamaszként, amikor meglátogatott minket. Ő meg is tett mindent a lelki fejlődésemért. Kezdetben – nyilván az én hibámból és gyerekségemből adódóan – még nem éreztem rá a vele való kapcsolat igazi ízére. Isten csodájának tartom, hogy élete utolsó bő tizenöt évében vált igazán intenzívvé a kapcsolatunk. A '80-as években, életem igen meghatározó időszakában találkozhattam újra vele, immár rendszeresen. Ekkor voltam nála teológus hallgatóként szupplikálni. Sokszor hallgattam igehirdetéseit. Teológiai hallgatóként többször elmentem hozzá, a pályaválasztásomat és életem alakulását is figyelemmel kísérte. Látogatásai is meghatározóak voltak.

Sajátos igehirdetői stílusa volt. Úgy tudott igeszerű maradni, hogy közben mindig megtalálta az aktualitás fogódzóját is, fontos volt az „itt és most”. Gyerekként talán még kevésbé hatott rám, de ahogy végiggondolom, amint suttyó legényként hallgattam, talán Miskolcon, Celldömölkön, Csöglén egy-egy igehirdetését, óhatatlanul megragadt bennem néhány hamisítatlan Marci bácsis, markáns kifejezés. Hadd idézzek fel – nem először – ezek közül néhányat.

Egyszer azt mesélte, hogy amikor egy iparossal „Az Isten szeretet” feliratot akarta az oltár fölé festetni, és odaadta neki biztonság kedvéért a cédulát, akkor az okoskodó atyafi ezt mondta neki:

– Nem jól tetszett írni, mert ez két t. Az Isten szeretett, hiszen múlt idő. 

Ekkor helyreigazította az embert, és ennek alapján valóságos prédikációt mondott ennek a festőnek – aki azért jött hogy dolgozzon, nem igehirdetést hallgatni. Bizonyára meghatározta az ő életét is ez a számára váratlan tanítás.

A másikat Miskolcon hallottam, mikor Marci bácsi vendégszolgálaton volt nálunk, s én még gyerek voltam. Egy történetet mondott: 

„Két ember megy az úton, az apa meg a fia. Egyszer csak a gyerek látja, hogy a horizonton összeérnek a vonalak, és kétségbeesetten mondja:

– Apám, ott véget ér az út!

És az apa mondja:

– Menjünk tovább, és meglátod, hogy nem ér véget az út, csak úgy látszik.”

Gyerekfejjel elgondoltam, hogy ezt én is szoktam látni, de ha tovább megyünk, akkor kiderül, hogy lehet tovább haladni. Talán Marci bácsinak saját élettapasztalata is volt ebben az egyszerű kis képben. Talán ő is úgy érezte olykor, hogy itt már végállomás van, nem lehet ötről a hatra jutni. Aztán amikor továbbhaladt, látta az újabb távlatokat, perspektívát.

A harmadik példa szerint egyszer egy faluban két rokonságban álló családot látogatott meg. Mindkét helyen vad indulatok törtek a felszínre a másik család ellen.  Marci bácsinak szokása volt akkortájt, hogy híveiről fotót készít. Keveseknek volt akkor még fényképezőgépe. Ezúttal is megkérte őket, hadd készítsen róluk felvételt. Hamarosan előhívatta a filmet. A fekete-fehér felvételeket átnézve először bosszúsan nyugtázta magában, hogy két kép egymásra exponálódott. Nagy ritkán előfordult vele korábban is, hogy elfelejtette továbbtekerni a filmet. Kisvártatva megállapította, hogy éppen a két haragos családnál készült két felvétel csúszott egybe. Figyelmesebben megnézve a képet, elakadt a lélegzete. A fotón a két család együtt állt. Az asszony valósággal átölelte testvérét, és az egyik család kisfia a másik leányának lábához kuporodott. És lássatok csodát, megbékélt a két haragban levő család. Ez az igehirdetési példa annyira megragadt bennem, hogy ahol csak lehet, továbbadom.

A példákon láthatjuk, hogy Isten igéje nem tér vissza üresen, évtizedeken át megmaradnak az emberekben az igehirdetés illusztrációi, ahogy azt a homiletika is tanítja: a kép jobban beívódik az emlékezetbe. Jézus is alkalmazta ezt a módszert. Mindez könnyen megjegyezhető és továbbadható. Marci bácsi igehirdetései is egyszerűek és nagyszerűek, képiesek voltak.

Egyszer azt mondtam neki nagy lelkesen, pirosló füllel – már amikor tegezni mertem Siófokon:

– Marci bácsi! Te ugye olyan hitébresztő, evangelizáló igehirdetéseket tartasz?! – Azt hittem, hogy ezzel majd jó pontot szerzek nála, mert az evangelizációról csak jót lehet mondani. Meglepetésemre az mondta:

– Nem, nem Tamás, én nem hitébresztő, evangelizáló igehirdetéseket akarok tartani, hanem tanító igehirdetéseket.

Meg lehet ezen lepődni, de azt gondolom, jó, ha értjük ezt: az evangelizáció mindenképpen tanítás. Tanító és tanuló egyháznak kell lennünk, mert Jézus is tanította az övét: imádságra, hinni. Ha a hitébresztés csak a „térjetek meg” sulykolása, akkor az könnyen tiszavirág életűnek bizonyul. Ha tanítással párosul, akkor maradandó lesz.  

Szólhatok még röviden az emberről. Számomra ő a „beszélgető egyház” megtestesítője. Nagyon szeretett anekdotázni, ugyanakkor sosem maradt sekélyes. Mindig jellemezte a derű, egyfajta székely góbéság, mindent jóra tudott magyarázni, vagy a bajban is meg tudott kapaszkodni valami reménykeltőben. Ahogy hónapokon át napról napra együtt ültünk a hűvös siófoki konyhaasztalánál, és csak mesélt és mesélt, önmagát egyszer „Isten bolond Istókjának” nevezte. Lebilincselő érdekességgel beszélt életéről. Közben megismerhettem a 20. század első felének erdélyi életét, ahol ő gyermek- és ifjúkorát töltötte. Tőle hallottam leghitelesebben Besztercéről és Kolozsvárról, Járosi Andorról és Reményik Sándorról. Aztán lélekben a felvidéki Nagytárkányba, majd a kárpátalji Munkácsra és Ungvárra mentem vele, és szinte megéltem vele együtt azt, amit előbb a magyar időben, majd a szovjet megszállás alatt megtapasztalt.

Ezt követően az evangelizáció sodrát érzékeltette ifjú hallgatójával, és ömlöttek belőle a történetek finn ösztöndíjasokról, Csepregi Béláról, Laborczi Zoltánról, Tekus Ottóról, édesapánkról – vagy legfőbb példaképéről, Túróczy Zoltán püspökről.

És közben újra és újra szólt az építkezésekről Tokorcson, Merseváton, Celldömölkön, majd a legnagyobb teljesítményről, a siófoki templom, gyülekezeti ház és parókia felépítéséről. Arról, ahogy szívósan rávette Makovecz Imrét, hogy vállalja a tervezést. Az akkor már nemzetközi hírű építész eleinte – a rövid határidőre hivatkozva – vonakodott a felkérés elfogadásától, és szedelőzködni kezdett.

Maci bácsi csak azt tudta, hogy valamilyen trükkel marasztalnia kell, ezért kétségbeesetten ezt mondta: „Tudja, építész úr, hogy sok hasonlóság van kettőnk hivatásában?” Utóbb bevallotta nekem, hogy amikor ebbe belekezdett, pontosan még nem is tudta, mit fog mondani, mindenesetre Makovecz visszaült.

„Nos – talált immár magára Marci bácsi –, mi is sokszor küzdünk az igehirdetésért, ám nem tudunk megbirkózni a feladattal, aztán egyszer csak, szinte villámcsapásszerűen, megvilágosodik minden, és akkor szinte csak le kell írnunk a prédikációt.” Az építésznek tetszett ez az érvelés.

Majd amikor alig két héttel később a tervvázlatokat kiterítette, cinkosan csak ennyit mondott: „Tiszteletes Úr, villámlott!”

De szólhatnék arról is, ahogy Marci bácsi szívósan győzködte az Állami Egyházügyi Hivatal munkatársát, vagy a túlságosan óvatos esperest. Az is említésre méltó, ahogy az építkezés melletti tábori oltárnál minden reggel imádságra és énekre hívta egybe a munkásokat. „Uram, Jézus, drága kincsem, más üdvösségem nincs nékem...” – zengte akár egyedül is. Akár az építkezés himnuszának is nevezhetnénk énekét ezért a soráért: „Hozd idején segítséged...” – mert erről vallott, gyermeki hálával újra és újra: sosem korán, és sosem későn érkezett a várva várt segítség. Mindig idejében!

Legkedvesebb igéje ez volt: „Kegyelmed jobb az életnél…” (Zsolt 63,4). Már teológus korában szíven találta ez a zsoltárvers.  Vezérigeként rá volt írva arra a gyertyatartóra is, amelyet búcsúzáskor kapott a celldömölki gyülekezettől. Naplójába is beírta, úrvacsorai istentiszteletet is tartott róla. Erre az igére nyitotta rá a kötcsei és siófoki templom oltárának Bibliáját is.

„Kegyelmed jobb az életnél…” Közvetlen családtagjai mellett talán csak kevesen ismerhettünk őt közelről. Éreztük, hogy gyakran harsány külső rejtőzködő életet rejt. A kegyelem koldusa volt. Egyszer ezt mondta nekem erről a zsoltárversről: „Nagyon beépült az életembe, és ennek az igének a határtalan, csupa kegyelem szeretetében érzem magam szüntelen.”

Emlékezzünk hálával az előttünk jártakra, köztük a száz éve született Józsa Mártonra.

(2010-ben – 2. kiadásban – jelent meg a szerző …hogy néki szent házat építs… Józsa Márton és a siófoki templom című könyve. Kapható a Luther Kiadóban és Budapesten a Huszár Gál könyvesboltban.)