Štúrról igen keveset tudunk mi, magyarok, pedig ebben az országban született és működött(bár a mai határain kívül), és szlovák szomszédaink számára az egyik legismertebb és legmeghatározóbb történelmi személyiség. Štúr teremtette meg a mai szlovák irodalmi nyelvet, indította el az első szlovák nyelvű újságot, teremtette meg a modern szlovák közéletet, és tette lehetővé, hogy fokozatosan kialakuljon a szlovák politikai nemzet, amely már saját államát is megalkotta.

Trianon felől tekintve ez a magyarok számára igen tragikus és negatív történelmi folyamat, a szlovákoknak annál fontosabb és pozitívabb.

Evangélikusok számára azért lehet fontos Ľudovít Štúr személye, mert életműve döntő részét az egyház keretein belül hozta létre. Az evangélikusok között találta meg legjelesebb támogatóit, leglelkesebb követőit és legelszántabb ellenfeleit is. Az 1848 előtti szlovák nemzeti mozgalom – amelynek Štúr a legnagyobb hatású vezetője volt–szinte teljes egészében az evangélikus egyház keretében bontakozott ki.

A bevezetőben említett kérdésre visszatérve: a történelem tényeit és összefüggéseit a történészek tárják fel, hiteles tárgyi bizonyítékok és dokumentumok kritikusfeldolgozásával. Azonban nem tévedhetetlenek.

A budapesti konferencián Deák Ágnesnek, a Szegedi Tudományegyetem Modernkori Magyar Történeti Tanszéke professzorának előadásából kiderült, hogy Štúrt nem tartották ügynöki meg- figyelés alatt 1849 után, az erről szóló történeti emlékezet egy téves visszaemlékezésen alapult. A hamis „tény” nemzedékről nemzedékre öröklődött a történettudományban, a 21.század elejéig senki nem vette a fáradságot, hogy megvizsgálja igazságtartalmát.

Még egyet csavar a történeten az a tény, hogy ha valakit, akkor Štúrt joggal figyelhette volna meg a bécsi titkosrendőrség. A szlovák identitás megteremtője ugyanis éppen ebben az idő- szakban fordult részlegesen szembe korábbi életművével, és fordította figyelmét Oroszország felé, amelytől a szlávok felemelkedését és a romlott, önző, meghaladott nyugati világ megváltását várta – mindenekelőtt éppen a Habsburg Birodalom szétbomlasztásával.

A történészek nemcsak feltárják, de magyarázni is próbálják a történelmet. Ehhez elméleti modelleket alkotnak. Egy ilyet biztosan ismer az idősebb korosztály: a marxista történetírás minden történelmi folyamatot az anyagi javakért folytatott osztályharcból vezetett le.

Demmel József történész, az Országos Szlovák Önkormányzat Kutatóintézetének tudományos munkatársa előadásában egy 20.századi, történeti antropológiai modell felhasználásával próbált magyarázatot adni arra, hogy Štúrnak és követőinek hogyan sikerült egy közös nyelv, vallás és identitás nélküli etnikai csoportból nemzetet kovácsolnia. Az egzotikus törzsek belső dinamikájának megfigyelésén alapuló modellel szinte ijesztően pontosan sikerült megfeleltetni a szlovák nemzetté válás lépéseit.

Lehet, hogy a történelmetszociológiai-matematikai képletek írják? Minden bizonnyal nem így van, de a modellek segíthetnek megérteni, hogy mi történt, és talán hozzájárulnak, hogy elfogultságainkat levetve, új szempontból nézzünk egy-egy kérdésre.

Ľudovít Štúr „legtöbbet hivatkozott és legkevésbé olvasott” műve az 1851-ben írt, A szlávok és a jövő világa című esszé. Mint említettem, ebben a műben azt fejtette ki, hogy a szlávoknak Oroszország vezetésével kell egy új, jobb világrendet kialakítaniuk. Matus László történész, levéltári szakelőadó provokatív előadásában azt vetette fel, hogy valójában ebből a műből kiindulva kell értelmezni Ľudovít Štúr munkásságát, azaz a pánszláv gondolat volt az életmű vezérelve.

Az elmélet vitatható, de mindenképpen érdemes elgondolkodni azon, hogy nincsen egységes életmű, történeti hőseink és antihőseink élete tele lehet olyan kitérőkkel, melyeket nehezen tudunk beilleszteni a kialakult képbe. Luther antijudaizmusa, Kossuth magyarosítási törekvései, majd a Duna menti népek együttműködését szorgalmazó terve vagy akár az ifjú cserkész, Göncz Árpád lelkesedése a trianoni békeszerződés revíziójáért mind olyan vonások, melyek nem illenek bele egy-egy idealizált arcképbe. Nem ártana gyakrabban felidéznünk a Szentírás hőseit: Mózes, Dávid király vagy Péter apostol botlásait, vétkeit, hogy történeti példaképeinket is hibáikkal, tévedéseikkel együtt tudjuk tisztelni.

E sorok írója a konferencián az „evangélikus Štúr” arcképét kísérelte meg felvázolni. Ha csak kiragadott idézeteket nézünk, akkor szinte „minden és mindennek az ellenkezője” kimutatható munkáiból. A liberalizmus, a konzervatív evangélikus teológia, a pravoszlávia iránti szimpátia és még alapvető lutheri gondolatok is megtalálhatók írásaiban. Bár nem lebecsülendők azok a szellemi hatások, melyek egyházában érték, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy Štúr számára a nemzet volt a legfontosabb, mindenek felett álló érték.

Hova tegyük mi, mai magyarországi (szlovák, német és magyar felmenőkkel bíró) evangélikusok Ľudovít Štúr arcképét? A szégyenfalra, mert „hazaáruló” és „hitehagyott” volt? A dicsőségtáblára, az európai egység és a jó szomszédság jegyében elismerve nem hétköznapiszellemi-közéleti teljesítményét?

Válasszuk a legegyszerűbb megoldást, és egyszerűen ássuk el minél mélyebbre? Nem könnyű a válasz, mert Štúr nem egy írása nemzeti és felekezeti identitásunk legalapvetőbb érzékenységét sérti.

Bízom benne, hogy egyszer lesz bennünk akkora szeretet és türelem, hogy Štúr is megtalálja helyét Kárpátmedencei evangélikus panteonunkban. Ezt a munkát a Lélek végezheti el, a történészek meg továbbra is igyekezhetnek azon, hogy mind nagyobb empátiával, figyelemmel, alapossággal dolgozzanak–nem a történelem, de a történeti tudat alakításán. A szerző történész, az Evangélikus Országos Múzeum tudományos munkatársa