– Méghozzá igen aktív: a gyülekezete folyamatosan bővült, a községében minden újszülöttet megkereszteltek, minden esküvő és minden temetés egyházi volt, minden gyerek járt hittanra. Ötvenhatban tagja volt a helyi forradalmi bizottságnak, ezzel együtt a padlásán bujtatta a népharag elől menekülő párttitkárt. A szüleimtől örököltem az ellenzékiséget, miközben velük szemben is folyamatosan lázadtam. Szakadásig hallgattam a Beatles, a Rolling Stones, az Omega, az Illés, Koncz Zsuzsa, Zalatnay, Kovács Kati számait, és egyik sem illett a lelkészlakba. Ráadásul rengeteget csavarogtam, már tizenévesen évente kétszer-háromszor kivonatoztam barátokhoz az NDK-ba, akkor is, ha a szüleim nem engedtek el. Fillérekért lehetett utazni, iskola után angolt tanítottam, abból gyűlt össze a pénzem. Pont betöltöttem a tizennégyet a hatvannyolcas csehszlovákiai magyar bevonulás idején, épp Nyugat-Németországban nyaraltam egy idős házaspárnál, és megkövülten néztem a német televízióban a lerohanás képeit, különösen azt, amikor e gazemberség kapcsán előkerültek a mi ötvenhatunk dokumentumai, a tankok, a lövöldözések, a temetetlen halottak a pesti utcán. Igazából ott lettem szilárdan ellenzéki.

(...)

– Nehezen. Édesapám a renitensségem miatt nem támogatta, hogy lelkész legyek. Miközben én csodáltam az ő fantasztikus igehirdetéseit. Az volt bennem, hogy szeretnék én is ilyen hatással bírni az emberekre. A középiskolás évek alatt nyaranta részt vettem kántorképző tanfolyamon, zenélni, orgonálni tanultunk, lelki gyakorlatot végeztünk. Az egyik kurzuson szó esett Ézsaiás próféta elhívásáról, ami úgy történt, hogy kérdi Isten, „ki megy el az én szolgálatomra?”. Ézsaiás válaszát mélyen átéltem, átéreztem, azóta is iránytűm, így hangzik: „Itt vagyok én, küldj el engem!”

– Párszor ki akartak rúgni. Jobbára a politikai megnyilvánulásaim miatt. A legnagyobb botrány mégis „embercsempészet” miatt kerekedett:

1973 nyarán három keletnémet barátomat láttam vendégül, az első éjszakára fölvittem őket a kollégiumi szobámba, és az ügyeletes besúgó feljelentett.

A hallgatók között is folyamatosan akadtak vamzerek, a dékán pedig egyenesen III/3-as volt, a teológiai tanársághoz állami hozzájárulás kellett.

– A lelkészek kétharmada elfogadta a rendszert. Engem Káldy Zoltán, a „vörös püspök” szentelt pappá, ő találta ki a diakóniai teológiát, amit azt jelenti, hogy miként Jézus szolgált, nekünk is szolgálnunk kell, az embereket és a rendszert is. Igehirdetéseibe mindig beleszőtte, hogy „itt élünk, ezért segítenünk kell a szocializmust, hiszen az egyháznak és a híveknek is előnyös, ha jóban vagyunk a hatalommal”. Mélyen hitt ebben.

– Pragmatizmus. Opportunista volt.

– Igen, már nyilvánosak az általa írt jelentések.

– Megközelíthetetlen voltam. A teljesen nyilvánvaló politikai meggyőződésem miatt meg sem kíséreltek beszervezni egy jó darabig.

(...)

– Véletlenül. A felszentelésemkor jelezte a püspök úr, hogy februártól lesz helyem egy kis faluban, Zalaistvándon, ám az addig hátralévő pár hónapban segítsek a külügyi osztályvezetőnek: napi nyolc órában egy levelekkel, képeslapokkal, meghívókkal teli ruháskosár tartalmát válogattam, iktattam. Aztán irány Zalaistvánd, negyvennégy település tartozott hozzám, szerettem. 1984 januárjában kerültem át Gödöllőre. Megüresedett az állás, pályáztam, a püspök nem akart odaengedni, de édesapám, aki jóban volt vele, rábeszélte. Káldi bánta is utóbb az engedékenységét, de akkor már késő volt.

– Onnan soha.
(...)