Szombaton családi nap volt a Művelődési Házban: Palinta Társulat, Erős Vár Játszóház, 1517 méteres futóverseny, finom ebéd, a Luther-rózsa kiállítás megnyitása, a Luther-rajzfilm megtekintése – ennyi fért bele a délelőttbe és a kora délutánba. És sok-sok öröm, nevetés, játék, vidámság. Este hatkor már a templomban gyűltünk össze. A ünnepre hangoló zenés áhítaton Csaba, aki vendéglátós zenésznek készült, beszélt életéről, Istennel való találkozásáról, élete megújulásáról. A hangszer megmaradt, de a tartalom megváltozott. Hallgathattuk szép énekeit és sokat énekeltünk mi is vele együtt.

Amikor besötétedett, átmentünk az iskolai sportpályára, ahol szorgos kezek már elhelyeztek az előre rajzolt Luther-rózsán több mint 150 mécsest, kis üvegekben. Körbeálltuk a sötétben világító Luther-rózsát és imádkoztunk a szívben levő keresztre tekintve – a múltért hálát adva – jövőnkért, falunkért, életünk megtisztulásáért, megújulásáért. 

Vasárnap délelőtt tíz órától evangélizáció volt a templomban. Boros Lajos, aki több mint húsz évet töltött börtönben, tárta elénk élete sötét időszakát és szabadulásának történetét. Nem azért, hogy elrémisszen, hanem azért, hogy a sötétségben felragyogó fény, Krisztus megváltó irgalma, hűsége, szeretete még fényesebb legyen. A váci fegyházban ismerte meg Krisztust, s azóta célja Krisztus szolgálata. Ő is sokat énekelt, saját szerzeményeit is és ismert keresztény dalokat. Mi is vele énekeltünk, dicsértük Istenünket „szívvel, szájjal, lélekkel”.

Ebédre reformáció korabeli ételeket fogyasztottunk a Művelődési Házban, majd igyekeztünk vissza a templomba, mert kettőkor kezdődött az ünnepi istentisztelet, ahova az egyházmegye gyülekezeteinek képviselőit is vártuk. Öröm volt megtapasztalni, ahogy a 242 éves templomban megteltek a szúette padsorok, s felcsendült az evangélikusok himnusza, az Erős vár a mi Istenünk.

Aradi András esperes hirdette Isten igéjét, dr. Csepregi Zoltán egyháztörténész tartott előadást „Mélység és magasság Luther életében” címmel. A szekszárdi Madrigál kórus igényesen összeválogatott és magas színvonalon előadott műsorában Bachtól Bárdos Lajosig helyet kaptak az Istent dicsérő zeneszerzők. Mindezek után elérkezett a pillanat, amikor a sekrestye felől a templom falába épített szekrényben elhelyeztük az utánunk jövők számára készített üzenetünket. Remény szerint ezt legközelebb száz év múlva, 2117-ben fogják elolvasni. Az „időkapszula”  tartalmazza a falu összes házának fotóját, valamint hetven felvételt az ez évi fotókiállításunk képei közül. Beraktuk még a heti Evangélikus Életet, a 2017-es Evangélikus Naptárt, a gyülekezet rövid bemutatását, az ünnepi istentiszteleten elhangzott hirdetést és imádságot, az ünnepség meghívóját, statisztikai adatokat községünkről, valamint egyházközségi felügyelőnk, Nagy Zoltán üzenetét. Az időszekrény mellett kívül a falon elhelyezett zománctáblára a gyülekezet vezérigéjét írattuk fel, biztatásul az utánunk jövőknek. Ez olvasható a táblán: „Örömmel teszek jót velük, teljes szívemmel és lelkemmel!” Jer 32,41. A reformáció ötszázadik évfordulóján az Úr hűségéről és jóságáról tanúskodunk, megtapasztalva a jeremiási ígéret igazát, és az Úrba vetett bizalomra bátorítjuk az utánunk jövőket. Végül a templomkertben (a százéves tölgyfa árnyékában) Aradi András esperes megáldotta azt a táblát, amit az ünnepre emlékeztetőül helyeztünk el a „Tanítók falán”.

Az ünnep a Művelődési Házban ért véget, szeretetvendégséggel. A finom falatok fogyasztása közben a szekszárdi Ungaresca Consort furulya- és lant- (reneszánsz lant, madárlant) játékát hallgathattuk.

Hálásak vagyunk az ünnepért, az örömökért, a találkozásokért, a bátorító, hitre hívó igéért, az érdekes, tanulságos előadásért, a felcsendülő gyönyörű hangokért, a bizonyságtételekért. Köszönetet mondunk a gyülekezeti tagok összefogásáért, az egyházmegyéből, közelről és távolról érkező hittestvérekért. A kapott erőért, mindenkiért és mindenért egyedül Istené a dicsőség: Soli Deo Gloria!

Ünnepünk a Magyarországi Evangélikus Egyház és az Emberi Erőforrás Minisztérium Reformációi Emlékbizottsága támogatásával valósult meg.

Üzenet az Utánunk Jövőknek

„Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk.” (2Kor 4,8-9)

Gyermekeim! Ha jól számolom, Ti már az unokáim unokái vagytok, ezért engedjétek meg, hogy tegezzelek Benneteket. Nagy Zoltán vagyok, a sárszentlőrinci evangélikus gyülekezet felügyelője. Nagyon furcsa, amikor a jövőnek kell  üzenni – bár szeretek alkalmasint beszélni, de most nem tudom, hogy mit is mondjak. Ti már nyilván tudjátok mindazt, amit mi legfeljebb csak sejtünk. Ami nekünk jövő, az Nektek már a múlt. Soraimat így olvassátok tehát.

Egy feneketlenül megbolydult világban élünk. Minket, magyarokat egy mindent sötéten látó, pesszimista népnek állítanak be. Valóban van most bennem némi keserűség. Magasztos és felemelő ünnepelni protestáns hitünk ötszázadik évfordulóját. Megértünk tehát félezer esztendőt és büszkén tekintünk vissza az elmúlt időkre. De egy fogyó gyülekezetben élünk,  egy fogyó lélekszámú faluban, egy fogyó lélekszámú nemzet tagjaiként, sorvadó erkölcsök közt és fonnyadt, meddő kultúrában. Pengeélen táncolunk béke és világot perzselő háború között, eddig nem látott kényelemben, mely elpuhított és harcképtelenné tett bennünket. Istennek legyen hála, hogy még élünk!

Mi itt a magunk korában Noé módjára próbáljuk csűrünkbe takarni múltunk roncsait, ránk maradt emlékeit, híve azt, hogy az élet nem esemény, hanem folyamat és mindenre szükség van, amit bölcs és balgatag őseink kiizzadtak magukból. Ehhez mi is hozzátesszük a magunkét, legyenek téglái a jövő házának. Remélem, jutott még a megjelentetett könyveinkből, láthatjátok, kik éltek itt. Remélem, áll még a helytörténeti gyűjtemény, láthatjátok, hogyan éltek itt. Ez nekünk is múlt. Most a jelenünket zárjuk ide templomunk falába. Amit itt találtok, az nekünk a Most. Nem tudom, hogy mit tudtok kezdeni vele. A jelenünket majd Nektek kell összegyűjtenetek, Nektek kell megírnotok, ha érdemesnek találtok belőle valamit.

Mi, itt, akik ünneplünk, nem a múltat vagy magunkat akarjuk temetni. Látjuk a létünk omladozó kereteit, de rendületlenül hisszük, hogy szükség lesz még Rátok, van értelme, hogy Ti megszülessetek. Hisszük, mert hinnünk kell, hogy mindennek célja és értelme van, „akik Istent szeretik, minden a javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak” – írja Pál (Róm 8,28). Szeressétek tehát Istent és benne találjátok meg javaitokat, mert, ha nem így lesz, könnyen előfordulhat, hogy „elfelejtenek minket, mielőtt még emlékeztek volna ránk” (Füst Milán).

Nagy Zoltán

Sárszentlőrinc, 2017. október 6.