Hihetetlen lendülettel fogtak hozzá a magyar nyelvű gyülekezetiének-szerzéshez és a latin nyelvű liturgikus énekek fordításához a 16. század első felének protestáns lelkészei, tanítói és deákjai. Az első reformációi szerzemények között kiemelkedő helyet kaptak az anyanyelvre fordított prózai zsoltárok, a verses zsoltárparafrázisok, az ünnepi és a tanító énekek. A reformáció egyik fontos vívmányaként a legtöbb helyen a gyülekezet nem latinul, hanem anyanyelven kezdett énekelni, így mindenki értette a szöveget, és bekapcsolódhatott az éneklésbe. Évszázadoknak kellett mégis eltelnie ahhoz, hogy minden hívő kezében saját, kottával ellátott énekeskönyv lehessen. Az énekeskönyvek szövevényes története csak bevezető lehet az énekek még szövevényesebb történetéhez. Az énekek teológiai, himnológiai (zenei), költészet- és művelődéstörténeti jelentősége másodlagos ahhoz képest, hogy a hívők évszázadokon át a gyülekezeti énekeken nevelkedtek, és azokon keresztül is megélték a hitüket.

A kezdetben kéziratban és szájhagyomány útján terjedő énekekből a lelkészek már a reformáció első évtizedeiben énekeskönyvet szerkesztettek. A 16–18. századi énekeskönyveket általában díszes, vaknyomásos bőrbe kötötték, és tipográfiailag is igényesen formálták meg. A kezdetben pár száz példányban nyomtatott, drágán megvehető kiadványokból alig egy-kettő maradt fenn korunkra. Féltett ritkaságként, műkincsként őrzik őket az európai és a hazai könyvtárak. Kéziratos bejegyzéseiket értékes kultúrtörténeti emlékekként tartjuk számon.

Gálszécsi István kezdeményezése (Krakkó, 1536) után Huszár Gál hozta létre az első mai értelemben vett gyülekezeti énekeskönyvet, és mellette kiadta a reggeli istentisztelet szertartási énekeit is (Óvár– Kassa–Debrecen, 1560–1561). A benne található százöt ének a protestáns felekezetek alapénekkincsévé vált. 1574-ben ugyancsak Huszár Gál áldozatos munkájának köszönhetően új, többfunkciós gyűjtemény (graduál, gyülekezeti énekeskönyv, imakönyv és agenda) jelent meg, amely messzi vidékekre is eljutott (Komjáti, 1574). Bornemisza Péter (Detrekő, 1582), Beythe István (Monyorókerék, 1590 körül) és az ismeretlen bártfai és lőcsei szerkesztők (1593-tól, illetve 1620-tól kezdődő) munkája nyomán folyamatosan megújultak és gazdagodtak az evangélikus nyomtatványok.

Nemcsak gyülekezeti, hanem magánáhítatra szolgáló és temetési énekeskönyveket is kiadtak. A 17–18. századi kéziratos gyűjtemények (mint például az 1635-ös Eperjesi graduál) pedig az egy-egy gyülekezet számára összeállított gazdag énekanyagot őrizték meg az utókor számára. Az egyháztörténeti eseményekkel általá- ban párhuzamosan és kölcsönhatásban alakult az énekeskönyvek története. Vannak a 20. századi ökumenizmusig előremutató, az azonos protestáns, s nem a felekezetileg eltérő vonásokat hangsúlyozó fejlődési irányok.

A közös protestáns gyökerek ugyanis az éneklésben olyan erősek voltak, hogy ezt az örökséget valamennyi felekezet máig hatóan továbbvitte, sőt az 1630-as évektől kezdve jó ideig az evangélikusok és a reformátusok szerkezetükben és alapénekkészletükben azonos protestáns énekeskönyveket használtak. Közös volt az is, hogy valamennyi protestáns felekezetben magyarul énekelte a lelkész/ kántor és az iskolások kórusa a megreformált szövegű liturgikus énekeket, amelyeknek emlékét az úgynevezett protestáns graduálok őrzik.

Új korszak kezdődött el a 17. század végén, amikor megjelent a protestáns énekeskönyvek kiegészítése, az evangélikus énekeket tartalmazó Zöngedözö mennyei kar (id. Ács Mihály és más dunántúli lelkészek szerkesztménye, Lőcse, 1692–1694), amelynek bővített kiadásai a 18. században is tovább éltek. Mellette 1743-tól megindult a Torkos József és munkatársai által szerkesztett Új zengedező mennyei kar kiadásainak a sorozata, amely a múlt értékei mellett pietista hátterű énekeket is közölt. Az evangélikus hívők megszerették, és nehezen váltak meg tőle, amikor az egyházvezetés elhatározta az énekeskönyvreformot. 1805-től kezdve a „régi dunántúli”, 1811-től a „nagy-győri” (szerk. Kis János), 1847-től pedig a békéscsabai (szerk. Haan Lajos) énekeskönyv-sorozatok jelzik az új teológiai irány (vallási racionalizmus) megjelenését.

Az 1911-es (1955-ben új résszel kiegészített) „új dunántúli” énekeskönyv és a Dallamos könyvecske szerkesztői az új énekek mellett felelevenítették a 19. század előtti énekkincset is. Fontosnak tartották, hogy az énekek ne csak az észhez, hanem a szívhez is szóljanak.

A magyarországi evangélikusság többnyelvűsége tükröződött az éneklésben is. Az énekfordítások és a dallamátvételek ma is őrzik a többnyelvű gyülekezetek egymás mellett élésének és az énekek szájhagyomány útján való terjedésének az emlékét. Keresztúron 1609-ben horvát énekeskönyvet adtak ki. A szlovákok legnagyobb hatású gyűjteménye az először 1636-ban Lőcsén megjelent és több mint négyszáz éneket tartalmazó, biblikus cseh nyelvű Cithara Sanctorum. Iparművészeti tárgyként is őrizzük a 19–20. századi, rézveretes, bőrkötésű példányait. A számos kiadást és bővítést megért úgynevezett Tranoscius első kiadását a szilé- ziai származású Jiří Třanovský (Georgius Tranoscius, 1591–1637) evangélikus lelkész szerkesztette.

Szinte valamennyi nagyobb, német polgársággal rendelkező város vagy terület adott ki saját, német nyelvű énekeskönyvet (Besztercebánya, Brassó, Kőszeg, Lőcse, Mezőberény, Nagyszeben, Pécs, Pest, Pozsony, Sopron, Újvidék stb.).

A 16–17. századi háromnyelvű (nagyrészt kaj horvát, részben murántúli szlovén és magyar), kéziratos Martyánci énekeskönyvet a Murántúlon használták. Később megjelentek a vend nyomtatott gyűjtemények is.

Az énekek, énekeskönyvek a hit terjesztésében, üldöztetések idején a hitben való állhatatos megmaradás támaszaként, áttelepüléskor a nemzeti identitás megőrzőjeként segítették évszázadokon át a hívőket. Az 1982-ben megjelent s az egész országban tett Új zengedező mennyei kar kiadásainak a sorozata, amely a múlt értékei mellett pietista hátterű énekeket is közölt. Az evangélikus hívők megszerették, és nehezen váltak meg tőle, amikor az egyházvezetés elhatározta az énekeskönyvreformot.

1805-től kezdve a „régi dunántúli”, 1811-től a „nagy-győri” (szerk. Kis János), 1847-től pedig a békéscsabai (szerk. Haan Lajos) énekeskönyv-sorozatok jelzik az új teológiai irány (vallási racionalizmus) megjelenését. Az 1911-es (1955-ben új résszel kiegészített) „új dunántúli” énekeskönyv és a Dallamos könyvecske szerkesztői az új énekek mellett felelevenítették a 19. század előtti énekkincset is. Fontosnak tartották, hogy az énekek ne csak az észhez, hanem a szívhez is szóljanak. A magyarországi evangélikusság többnyelvűsége tükröződött az éneklésben is. Az énekfordítások és a dallamátvételek ma is őrzik a többnyelvű gyülekezetek egymás mellett élésének és az énekek szájhagyomány útján való terjedésének az emlékét. Kereszt- úron 1609-ben horvát énekeskönyvet adtak ki. A szlovákok legnagyobb hatású gyűjteménye az először 1636-ban Lőcsén megjelent és több mint négyszáz éneket tartalmazó, biblikus cseh nyelvű Cithara Sanctorum. Iparművészeti tárgyként is őrizzük a 19–20. századi, rézveretes, bőrkötésű példányait. A számos kiadást és bővítést megért úgynevezett Tranoscius első kiadását a szilé-ziai származású Jiří Třanovský (Georgius Tranoscius, 1591–1637) evangélikus lelkész szerkesztette. Szinte valamennyi nagyobb, német polgársággal rendelkező város vagy terület adott ki saját, német nyelvű énekeskönyvet (Besztercebánya, Brassó, Kőszeg, Lőcse, Mezőberény, Nagyszeben, Pécs, Pest, Pozsony, Sopron, Újvidék stb.). A 16–17. századi háromnyelvű (nagyrészt kaj horvát, részben murántúli szlovén és magyar), kéziratos Martyánci énekeskönyvet a Murántúlon használták. Később megjelentek a vend nyomtatott gyűjtemények is. Az énekek, énekeskönyvek a hit terjesztésében, üldöztetések idején a hitben való állhatatos megmaradás támaszaként, áttelepüléskor a nemzeti identitás megőrzőjeként segítették évszázadokon át a hívőket. Az 1982-ben megjelent s az egész országban egységesen használt új evangélikus énekeskönyv bőségesen merít a múlt értékeiből. Az évszázados hagyomány folytatását erősíti a 2007-től kezdve kiadott Gyülekezeti liturgikus könyv.

Reformációi örökségünk megújulásának egyik záloga lehet Luther Márton intése: „A zenét az iskolákban is igen szükséges megtartani.”  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 7. számában jelent meg, 2016. február 21-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.