Főtisztelendő és főtiszteletű püspök urak, tisztelt miniszter és államtitkár hölgyek és urak, ünneplő közönség!

Engedjék meg, hogy bevezetésül a ma száz évvel ezelőtt született Szabó Magda előtt tisztelegve, 1987-ben megjelent Záróvizsga című könyvéből idézzek:

„Minden magyar írót és magyar olvasót tanított beszélni, s oktatott ugyanolyan szándéktalansággal, öntudatlansággal absztrahálásra, a szimbólumok jelentésének kibogozására, ahogy a népköltészet teszi. Azokat is ő nevelte, akik meg sincsenek keresztelve, és soha életükben nem hallották a hírét se Szenci Molnárnak, se Dávid királynak. (…) Zsoltáros-könyve korunkban sajátságos módon teljesen modernnek ható, szigorral, gyöngédséggel, lekerekítetlen sarkú szenvedéllyel zúgó soraival a szavak és a képek hajszálcsövein át művekbe szívódott fel, majd túlcsordult kerubimon, szép híves patakra áhítozó szarvason éppúgy, mint a fordító szándékán, beleveszett az anyanyelv végtelen folyamába, s lett felekezeteken felüli, általános érték, mindenki dajkája, nemzeti tulajdon. Az Árvácska zsoltárokra bontott szerkezete csakúgy őt idézi, mint a tambura fölé görnyedő vén Arany, nyomon követhető a (Szabó Lőrinc Tücsökzenéjében) Tücsökzené-ben, de Nemes Nagy ótestamentumian szigorú látomásai között is. Nem érdemes megkísérelni, hogy összeállítsuk: a szintén Molnár javította Károli-Biblia fordításával együtt ki mindenkinél mutatható ki Szenci Molnár hatása: mindenkinél. Jókai öregasszonyai éppúgy az ő szenténekeivel ülnek a rokka mellett, ahogy, ha éppen így akarja, az ő hangján szól Ady. Mondatépítkezése, esze járása a legfiatalabb költők-írók szövegében is kimutatható, azok pedig aligha járatosak az Ószövetségben. Viszont mind tanulták a Toldit, és ismerik Móriczot.”

Tisztelt ünneplő közönség! Hölgyeim és uraim!

Az imént elhangzott Szabó Magda idézettel voltaképp ahogy elkezdtem, úgy be is fejezhetném mai előadásomat. Számos irodalmi részlettel lehetne bizonyítani a szerző igazát, bemutatva a biblia-fordító és zsoltárszerző hatását, azt a lenyűgöző erőt, nyelvi gazdagságot, ami fordulataikból évszázadok óta árad. Mai összejövetelünk helyszíne, a reformáció vitákban formálódott szellemisége azonban nem engedi meg, hogy ilyen egyszerűen intézzük el a kérdést. A Magyar Országgyűlés felsőházi termében vagyunk, ott, ahol a falakon olyan történelmi jeleneteket láthatunk, melyek az ország köztudatában adott esetben ellentmondásokat sem nélkülözve maradtak fenn, s ahol az elmúlt több, mint egy évszázadban számos szócsata zajlott olyan személyiségek – gyakran írók, egyházi emberek – között is, akiket bár gyakran az azonos felekezethez tartozás is összekötött, szavaik élén ez mit sem tompított. S bár gyakran magyarázzuk, rekesztjük be keserűen vitáinkat azzal a szállóigeszerű fordulattal, hogy „nem egy nyelvet beszélünk”, az áldásos helyzet azonban mégis csak az, amiről Szabó Magda is ír: a reformáció által elindított nyelvi fejlődés egy olyan eszközt adott a kezünkbe, amivel a szintén a reformáció által serkentett gondolatszabadság jegyében az ellentétes nézetek is cizelláltan juthatnak kifejezésre.

Tekintettel arra, hogy e nyelv használatának legnagyobb mesterei az írásmagyarázattal foglalkozó lelkészek és az írásaikkal a nyilvánosság elé lépő írók, költők voltak, a reformáció tanainak, egyházainak kritikája ez utóbbiak vallásossága, vagy valláskritikája, egyházhűsége és/vagy egyházkritikája nagymértékben befolyásolta a protestantizmusról az elmúlt évszázadokban kialakult közfelfogást. Az irodalmárok között gyakran előfordult lelkészcsalád sarja, s a 19. században amúgy is gyakori volt az intellektuális eszmecsere az írók, költők és a papi személyek között.

Többször elhangzott már, hogy a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulója a hálás ünneplésen túl az egyházi önreflexió, önismeret, önvizsgálat alkalma is lehet. Érdemes tehát legnagyobb íróink, költőink a saját protestáns hitükre, identitásukra vonatkozó írásait felidézni, így is bemutatva e hagyomány gyakran meglepő sokféleségét, a megközelítések különbözőségét – akár egy életművön belül is. Korántsem a teljesség igényével teszem ezt, ugyanakkor igyekszem – elsősorban az általam vezetett intézmény, a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményére támaszkodva, elsősorban idézetek segítségével felvillantani néhány jellegzetes arcélet.

A protestantizmuson belüli felekezeti különbségek a 17–18. században elsősorban a nemzeti nyelvhez, annak használatához kapcsolódva bomlanak ki.      

„Ha engemet esmernél - írja Kazinczy Ferenc 1798-as levelében Aranka Györgynek, az erdélyi református püspök fiának -  tudnád, hogy én éppen nem vagyok Vallásbeli fanatizmussal profanálva, engem fiának nevez a’ Böltsesség: de kéntelen vagyok még is meg-vallani, hogy magát tartom a’ Kálvinistát a’ Magyar Litteratura elővitelére választott népnek. Igyekezik a Pápista, de haszontalanúl (…)A’ Lutheránus pedig arra van kárhoztatva, hogy Magyarúl meg ne tanulhasson.”

Ez utóbbi kijelentést azonban nyilvánvalóan árnyalja az a tény, hogy Kazinczy 1803 márciusában evangélikus lelkész és literátor barátjától, Kis Jánostól értesül a szintén evangélikus Berzsenyi Dániel költészetéről, és segíti annak pályakezdését. 1809 januárjában pedig már ezt írja Kölcsey Ferencnek: „Két három holnap múlva egy Somogy vármegyében lakó új Poéta verseit fogjuk nyomtatásban látni – Berzsenyi Dániel Úrét. Elcsudálkozik Uram Öcsém, melly hang, melly lélek zeng verseiben. Akármit mondjon Debreczen, csakugyan előre halad a’ Magyar Literatúra, még pedig – nem a’ Debreczen fijai által, mert Berzsenyinek az Apostola Luther.”

A reformáció és a felvilágosodás szellemtörténeti összefüggésének hatalmas irodalma van, s ahogy Kazinczy sorsa, világnézete alakul, élethelyzete változik, bár hitsorsosait újra és újra ostorozza, protestantizmusának előnyeit általános világnézeti szempontból újra felfedezi. 1813. november 2-án már így ír Sipos Pál erdélyi filozófus-matematikus református lelkésznek:

„Azt ne higgye, hogy felejtem mi jót szólt a’ Protestantismus az emberiségnek, és a Hazánkak. Melly jó, hogy (…) nálunk magyarul tanittanák a’ tudományokat. és szabad felvilágosodni, kell felvilágosodni, és lehet. Hogy ’ Helv. Conf. Előszavában annak írói azt vallják, hogy a mi vallásunk nem tartozik az maradni, a’ mi volt, és a’ mi most, - de ezen szép szabadságnak vegyük is hasznát a’ mint kell, és lehet.”

Évről évre január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, mivel 1823-ban Kölcsey Ferenc ezen a napon fejezte be a Himnusz kéziratát. A katolikus és református néphimnuszok nyomán megszületett költemény a „sola gratia” jegyében azt az állapotot vizionálja, amikor minden magyarok sorsában az isteni kegyelem érvényesül. S ha teológiai szempontból a gondolatmenet nem is mindig következetes, a református Kölcsey művének forrásvidéke egyértelműen a protestáns gondolatvilág. Töredékek a vallásról szóló írásában azonban a Himnusz költője a felvilágosodás és a reformáció összefüggését elemezve mestere, Kazinczy ellen fordul s így ír:

„Valljuk meg, hogy a vizsgálódás is csak odavezet, honnan kiindultunk, a hitre. A visszaéléseket jobbítgatni, azt teszi minden józan fő. De szakadást csinálni, rettentő konvulziókba hozni az emberiséget olyan dologért, mely útoljára is mindig ugyanaz marad, azon történetek közé tartozik, amit kikerülni és megváltoztatni, mint sok más vészes revolúciókat, nem lehetett de az emberiségért gyúladó szív mélyen szenved az okozott sebben. Én az egész reformációt, következéseivel együtt, ilyformán tekintem.”…„Honnan tehát a világosodás? A katolicizmus kebeléből. Honnan a reformáció? A katolicizmus felvilágosodásából.”

A katolicizmushoz és természetesen a Habsburg-házhoz való viszony döntően befolyásolja a magyar protestantizmus jellegét. Kölcsey megengedő álláspontja a katolicizmus által létrehozott kulturális, művészeti értékekre vezethető vissza, mint ahogy később Arany Jánost sem tartotta vissza felekezeti elfogultsága attól, hogy mesteri nyelvhasználata miatt piedesztálra emelje Pázmány Pétert.

Aligha érdemes a lutheránus tanok pontos lenyomatát keresni az evangélikus Petőfi Sándor életművében, ugyanakkor biblikus tájékozottsága segít neki abban, hogy a költői hivatástudatot, prófétaságot a megfelelő párhuzamokkal nyomatékosítsa. A XIX. század költői című versének második versszakában így ír:

Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Népével Mózes bújdosott.

S követte, melyet isten külde

Vezérül a lángoszlopot.

Újabb időkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költőket, hogy ők vezessék

A népet Kánaán felé. 

A hálás utókor megfelelő módon reagált e prófétai szerepre, hiszen a Petőfi-kultusz, melynek múzeumunk is egyik letéteményese, nemzeti költőnket szinte protestáns szentté avatta, aminek ékes bizonyítéka az az egyedül autentikusnak tekinthető, Barabás Miklós készítette portré, mely hosszú ideje egy szentkép egykori keretébe helyezve megváltoztatta tulajdonosait – egészen a közelmúltig, amikor is a Magyar Nemzeti Bank jóvoltából a gyűjteményünkbe került. 

S bár Arany János első ismert kézirata egy, a debreceni református kollégiumban feltehetően stílusgyakorlatként írt prédikáció, református hitéről csak nagyon szemérmesen ír néhány levelében. Ugyanakkor a Szondi két apródjában nem hagy kétséget afelől, hogy a „sola gratia” vagyis egyedül a kegyelem lehet a bizakodás alapja.

Mondjad neki Márton, ím ezt felelem:

Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,

Jézusa kezében kész a kegyelem:

Egyenest oda fog folyamodni.  

1860-as évek elejének szerkesztői üzeneteiben jól látszik, hogy pontos arányérzékkel tudja: a kegyesség nem elég ahhoz, hogy jó versek szülessenek

„Több a hit, mint a költészet. Amabból egy mustármagnyi hegyeket mozdít ki helyökből; de versben csak úgy mozdítja meg a keblet, ha kellő adag költészet járul hozzá. Ez pedig nem a külső felöltöztetésben áll.” Másutt azt írja: „Sok vallási érzet, annál kevesebb költői. Pedig e kettő összefér ám.” S ez a mondat mintha iránymutatás lenne mindazoknak, akik az Aranyét követő generációkban szebbnél szebb istenes verseket írnak majd.

Múzeumi irodám falán Ferraris Arthur Történelmi tarokkparti című festménye függ, amelyen két jelentős protestáns irodalmi nagyság is megjelenik: a református Jókai Mór és az evangélikus Mikszáth Kálmán. A kép a kiegyezést követő termékeny időszak ikonikus ábrázolása – látjuk Jókai feje fölött Deák Ferenc óvó tekintetét. A kártyázó és kibicelő társaság a kor nagyjainak arcképcsarnoka, a társasági életben közkedvelt foglalatosság, a tarokkozás közepette. Jókai jelentőségteljes pillantása és kézmozdulata jelzi, hogy itt nem pusztán a játékszabályokról van szó. Annál is inkább, mert a társaság tagja Tisza Kálmán miniszterelnök és a kibicelők között feltűnik Podmaniczky Frigyes jellegzetes alakja is. Az ország, a főváros története, fejlődése szempontjából kulcsfontosságú időszakról van szó. A modern magyar politika megszületésének is tanúi vagyunk, hisz Tisza Kálmán hosszú miniszterelnöksége alatt alakult ki a parlamenti politizálásnak máig ismert eszközrendszere, beleértve az informális döntés-előkészítés, befolyásolás módszertanát is. Tisza időszakában alakultak ki, erősödtek meg a hazai kapitalizmus intézményei, Podmaniczky nagy ívű városfejlesztési koncepciójának pozitív hatásait máig megtapasztalhatjuk. A kulturális intézményrendszer is rengeteget fejlődött, hiszen az Operaház, a Nemzeti Színház, a Zeneakadémia építése erre az időszakra esett, s ne felejtsük el: az Országház építése is ebben az időszakban zajlott. A két író más-más szerepben látható. Jókai a már népszerű és befolyásos író, parlamenti képviselő – nem véletlenül a festmény központi alakja. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a képet eredetileg Jókai írói jubileumára szánták, de – s lám, itt is megnyilvánul a nemzeti karakter – nem készült el időben. A fiatalabb Mikszáth, egyelőre a perifériáról figyel, figyelmét azonban nem kerülik el e végtelenül mozgalmas időszak ellentmondásai, melyeket – már szintén országgyűlési képviselőként – egyebek mellett parlamenti karcolataiban ír le. Protestáns értelmiségiek a protestáns főhatalom társaságában.

Mikszáth Jókairól így ír:

„Vallásos volt ugyan, mint többnyire a poéták, kik a miszticizmus emlőin élnek, de nem tudott erős felekezeti ember lenni. Nagyon elütött e tekintetben szüleitől és családja tagjaitól, kik mind vastagnyakú kálvinisták. Sokkal fennköltebb lélek volt, sokkal hatalmasabb szellem, mintsem hogy beálljon ama hétköznapi munkások közé, kik korlátokat építenek emberek hite között – isten nevében. »Minden hit jó, csak megtartsátok – írja –, legyen mindenki tisztelettel a másé iránt, s legyen a szívében szeretet, mely nélkül a hit megholt állat«.”

S valóban: Jókai Mór 1877-ben megjelent Egy az Isten című, az unitárius közösség életét bemutató regényében főhősének szájából hangzanak el a következő gondolatok:

„Az én templomom nem átjáróház egymással találkozni vágyó szerelmesek számára. Az én eklézsiám nem azilum más vallás elítéltjeinek, kik oda bíráik elől menekülnek. Az én templomom tornyán a gömb nem azt hirdeti, hogy »Jertek ide! Itt szabadabb az erkölcs, könnyebb az élet, itt nem kell keresztet viselni«. Neked előbb meg kell szeretned azt az Istent, akit én követek…

– S hogyan ismerem meg őt?

– Azokból az emberekből, akik az ő hívei. Nem az igékből, nem a szent könyvekből, hanem a tettekből: az emberek életéből. Majd ha megtudod, hogy mit tesznek azok, akik nem halasztják az Istennel és emberekkel való kibékülést a másvilágra, hanem cselekszik azt itt, ezen a földön, akik elkezdik a szentek országát építeni már itt a nap alatt, akik megmutatják, hogyan kell embernek az embert eltűrni, igazságosnak lenni, bántalmakat megbocsátani, dolgozni föld fölött és föld alatt, hűségért hűséggel fizetni, szenvedőkkel jót tenni, mívelni a lelket a tudás által; s mindezekért nem zúgolódni, hanem örülni az életnek és mindannak, ami benne van…”

Mikszáth Kálmán evangélikus hitéről nem kapunk pontos képet műveiből, ugyanakkor publicisztikáiban, tudósításaiban többször megjelenik a protestantizmust az irodalommal összekapcsoló motívum. 

Így például a sepssiszentgyörgyi református templom felújításáról szóló írásban is:

„édes meleget árasztott a szívünk környékén –  írja –, mikor Lukács evangelista egy-egy mondása mellett nyomban következett a Vörösmartyé, a Pál apostolé mellett pedig a Kölcsey Ferencé.

...Milyen szépen fonja össze ez a pap a magyar irodalmat a szentírással! Az írókból csinál apostolokat, s az apostolokból... (de már a szegény apostoloknak nem kívánom, hogy magyar írókat csináljon belőlük).”

Ikonikus kép látható a kivetítőn:

Ady Ende és Babits Mihály Székely Aladár fényképén egy Károly-Biblia fölé hajolnak. A kép azonban félrevezető, van benne némi, a szó szoros értelmében kegyes csalás. Ugyanis a Nyugat folyóirat íróinak fotósa műtermében készült a kép, ahová Ady és Babits egy sétájuk alkalmával, szinte véletlen látogatóként léptek be. A Biblia tehát itt puszta kellék, a helyzet akár mégis hitelt érdemelhet. Ady Istenes versei nagy bibliaismeretről tanúskodnak, református mivolta ugyanakkor inkább a kétely és a kereső ember hátországa, viszonyítási pontja.

„... szörnyűséges, lehetetlen,

Hogy senkié vagy emberé

Az Élet...” 

– írja Menekülés az Úrhoz című 1917-es versében, és ahogy a 20. századi ember életében egyre inkább jelen van az elvilágiasodás, a hagyományos létformák eltűnése, úgy az irodalomban is egyre küzdelmesebbé válik a szembenézés az ősök hitével, Istenével.  

„Szabadgondolkozó vagyok – írja Ady Az Isten az irodalomban című 1910-es írásában. – …De nem ismerek szebb szabadgondolkozást, mint az Istennel való nyugtalan és kritikus foglalkozást. Vagy-vagy: végre valaki vagy megtalálja, vagy véglegesen leszámol vele az emberi élet gyönyörű, elképzelhetetlenül nagy megkönnyebbülésére.”

A Nyugat hasábjain ugyanakkor érdekes vita zajlott 1913-ban, melynek indító cikkét Szabó Dezső jegyezte. Kritizálja a Nyugat-ellenességet, és négy pontba szedve definiálja a magyar protestantizmus – ahogy írja – „minden gyökébetegségét”.

„1, Minden ami akció, negatív, csakazértis tett a katolicizmus ellen.

2, A leghatártalanabbul általános szavak és mondatok abszolút tartalmatlansága. A protetantizmusnak nincs többé pozitív mondanivalója.

3, Valami bántó ízléstelenség a külső gesztusokban, hangban mimikában.

4, A modern gondolatok és a katolicizmus szimmetrikusan egyforma, sunyi gyűlölete.”

Számos érdekes hozzászólás követte a vitaindítót, melyben – például Móricz Zsigmondtól – az evangélikusok kíméletlen kritikát kaptak, ugyanakkor a Szabó Dezső által emlegetett fenti antimodernizmust ellenpontozva, megmagyarázva, a nemzetmegtartó erő és – a már Kazinczytól is ismert –  magyar irodalmi elhivatottság érvrendszere jelent meg. Hosszan lehetne még idézni a 20. század íróit, költőit, Áprily Lajost, Szabó Lőrincet, a reformáció genfi emlékműve előtt álló Illyés Gyulát, vagy akár az Erős vár a mi Istenünk című Luther-éneket fordító József Attilát.

De mondandóm vége felé hadd idézzek meg három, a 20. század második felében alkotó szerzőt.   

Mészöly Miklós így ír 1971-es Biblia-Bibliák című írásában:

„Hagyományos protestáns »bevezetést« kaptam a vallásba. A Bibliát már korán kellett sűrűn lapoznom, nem téve lényegesebb hangsúly különbséget Ó és Új között. Tanács és követelmény volt, hogy egyforma alapossággal ismerjük mind a kettőt, az összefüggéseket, a logikai-időrendi kapcsolódást. Ezért még íróként is hálás vagyok. Igazolta és továbbfejlesztette azt az igyekvésemet, hogy minden elvontat – vagy még az azt is meghaladó valósat – mindig a föld, ember, indulat és történelem szűrőjén keresztül próbáljak megérteni. Jánost, mondjuk, a Királyok vagy Bírák Könyvével párhuzamosítani.(…)

Sokáig, még alig benne a kamaszkorban (…) a Biblia több fejtörést és érzelmi zűrzavart okozott (…). Világos egy-és-többértelműsége tartós nyugtalansággá tárolódott bennem. Lelkesült nyugtalansággá, hogy a valóság lényege csak az egyértelműség szükségszerű többértelműségeiben fogalmazódhat meg; és fordítva. Mivel, ami nyilváníttatik, már eleve nem lehet kizárólagosan sem ez, sem az. Hiszen a nyilvánulás maga olyan tény és esemény, ami minden pillanatban teremtődő Lehetőség, és nem lezártság…

Nem kevés évtized után, valahogy így összegeznék: a Biblia – a termékeny kétely iskolájaként – olyan „kiválasztott” semmibe segített eljutni, ami magát rendezi be újra, már tőlem, a Bibliától, mindentől függetlenül. Vagy éppen hogy nem mindentől. A dogmatizált isten szóval változatlanul nem tudok mit kezdeni. Csak az üresen maradt helyével; ami mintha zsúfoltabb lényeggel és tartalommal volna tele, mint amit a megnevezés, utalás és ráfogás valaha is begyűjthet. A Jézus-alak – nekem – ebben a kimetszett, üresen maradt térben a leghitelesebben biztató magárahagyottság. A Lehetőség legrejtélyesebb, emberi kihívása.”

A kortárs Weöres Sándor a lehetőséget, a választás szabadságát, a megfeszített Jézus alakjában ismeri fel. 

Weöres Sándor: Kereszt-árnykép

„A kereszt felső

ága égre mutat

nagy örömhírt tudat:

»itt van a te utad«

A kereszt két karja a légbe szétszalad,

rajta sovány kezek tört vért virágzanak:

»vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,

kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad«

a keresztnek alsó

ága földre mutat:

vesződj: itt áss kutat,

lásd benn arcodat.” 

A múltnak mélységes mély kútjában pedig visszatükröződik Nemes Nagy Ágnes arca is, hitbéli hiányérzetével, szigorú, puritán önfegyelmével.

Patak című versében ezt írja:

„Én Istenem, te szép, hives patak,

Hová futottál, szökdeltél előlem?

Hol csillapítsam buzgó szomjamat?

S hogy bocsássak meg néked eltünőben?

Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,

Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,

S idegen-légiónyi kín fakaszt

Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.”

Hogy aztán az Ekhnáton jegyzeteiből című versben a passzív hiányérzetből határozott tettvágy legyen.

„Valamit mégis kéne tennem,

valamit a gyötrelem ellen.

Egy istent kellene csinálnom,

ki üljön fent és látva lásson.

A vágy már nem elég,

nekem betonból kell az ég.

Hát lépj vállamra, istenem,

én fölsegítlek. Trónra bukva

támaszkodj majd néhány kerubra.”

„Jó éneket írni nincs a mai kor szellemében, mert vallási élet nélkül költői sincs” – írta Arany János 1882-ben, amikor a budapesti református egyház véleményezés céljából elküldte neki a zsoltárok újonnan fordított szövegét. Kár azon merengeni, hogy mit gondolna Arany a „mai kor szelleméről”, ugyanakkor anélkül, hogy a kultúrprotestantizmus vádjával illethetne minket bárki, egyházainknak, gyülekezeteinknek is oda kell figyelni a kortárs kultúrára, irodalomra, azokra a jelzésekre, amelyek az e világban élő protestáns közösség felé érkeznek. Az imént felsorolt példák kijelölik azt a hagyományt, amelynek jegyében, ismeretében vitázhatunk, eszmét cserélhetünk hitről, szabadságról, modernitásról, nemzeti identitásról. Egyet nem tehetünk meg, éspedig hogy elzárkózunk a kívülről jövő hatások elől, bármily sokkolók is legyenek azok olykor. A bezárkózás ugyanis egyenes út a szellemi tunyaság és az eljelentéktelenedés felé.

A reformáció kezdetének ötszázadik évfordulóján emlékezzünk hálával és tisztelettel mindazokra, akik az elmúlt évszázadokban protestáns hitüket megvallva, azzal viaskodva maradandót alkottak az irodalomban, művészetekben, tudományban.