– A jubileumi évre készülve egy éve úgy fogalmazott, hogy 2017 a szembenézés ideje kell, hogy legyen. Jutott végül idő az ünneplés mellett tavaly az önvizsgálatra, a realitásokkal való szembenézésre is?

– Az ember mindig próbál tanulni azokból az eseményekből, amelyek vele történnek. Ez a jubileumi évben is így volt. A személyes körülményeim is megváltoztak, hiszen 2017 januárjától a Petőfi Irodalmi Múzeumot vezetem, ami sok új, izgalmas feladatot, ugyanakkor kiszámíthatóbb életvitelt is jelent, ami az egyházi szolgálatom ellátásának is kedvez. Az embernek ötvenkét évesen meg kell kérdeznie magától, hogyan is képzeli élete további részét, ha a Jóisten élteti. Ez számos tanulság levonásával jár. A reformáció indulásának ötszázadik évfordulója kapcsán persze nem pusztán a személyes önvizsgálatra gondoltam, hanem az intézményesre is. Azok a tapasztalatok, amelyeket Wittenberget – az egyházújítók házait, a tárlatokat – végigjárva szereztünk, mind arról szóltak, hogy mély hitük, egyúttal nagyon okos, intellektuálisan is nagyon erős és nagyon praktikus szemléletük volt a reformátoroknak. Azt gondolom, hogy a szembenézés, az önvizsgálat tárgya az lehet, hogy mi mennyiben rendelkezünk mindezen tulajdonságokkal. Ha végigjártuk azokat a házakat, akkor megjelenhettek szemünk előtt a rendkívül aktív 16. századi mindennapok, a vendégek, gyakran külföldi diákok sokasága, a középkori gondolkodás maradványai, a babonák világa, ugyanakkor az a rengeteg újítás is, amely a kort jellemezte. Ebben a zűrzavaros nyüzsgésben kellett prédikációkat írni, okos teológiai gondolatokat papírra vetni, pedagógiai munkát folytatni és közben még gyereket is nevelni. A hit mélysége, a tudásvágy és a gyakorlatiasság – e három dologra láttunk Wittenbergben példát, és ezeket a tulajdonságokat kell szerintem magunkban is keresni.

– Tehát keressük a párhuzamot napjaink és a reformáció kora között?

– Természetes, hogy megpróbáljuk a történeti tapasztalatot napjainkra alkalmazni. Számomra Wittenbergben volt igazán megragadható, hogy milyen elvadult pillanatok is voltak akkoriban. A késő középkor nem volt szelíd világ, ez kiderült például a Luther korabeli Wittenberget felidéző körkép, a Yadegar Asisi nevű művész alkotta panoráma utcaképeit nézve is. Lehet, hogy ez a durvaság egyértelművé tett sok mindent, szókimondásra sarkallt. A szangvinikus, heves Luther is érthetőbbé válik e környezetben. Ugyanakkor ott van tudóstársa, Melanchthon, aki igencsak modern ember lehetett, hiszen például a világtörténelem első zsebóráinak egyike volt az övé – nem véletlenül szerepelt ez a nagyszerű kiállításon is. Melanchthon haladt a korral, tudta, hogy az idő mennyire fontos tényező, s a megszerezhető tudás a földi idő végességének tudatában értelmezhető. A tudás pedig – hisz korának egyik csodagyereke volt – nem csökkentette a hitét, hanem inkább erősítette.

– Van még egy ember, akitől Wittenberget járva tanulhatunk.

– A harmadik személy – akiből Wittenbergben sokat látunk – érdekes keverékét mutatja a hitnek, a mesterségbeli tudásnak és a gyakorlatiasságnak. Ő idősebb Lucas Cranach, akinek képei mély teológiai üzenettel bírnak, akár az apostolok ábrázolása, akár a Stadtkirche oltárképe, amelyen Luther megjelenik, ugyan hallgat, de Krisztusra mutat. Cranach egyszerre volt tehetséges, mély hitű és életrevaló. Én ezeknek a tulajdonságoknak az egyidejű meglétét keresem a mai egyházban is, mert azt gondolom, ezekre ma is ugyanolyan szükség van, mint akkor volt.

– Tavaly elszomorító népmozgalmi adatokat ismertünk meg. Felpezsdült az egyház az ötszázadik évforduló évében? Vannak új adatok?

– Adatok még nincsenek, nem is lehetnek. Inkább azt mondanám, hogy vannak olyan jelek, melyek a cselekvés tudatosodását jelzik. A gyülekezetplántáló kezdeményezések mindenképp ilyenek. Azt hallom – és ez örömteli fejlemény –, hogy a teológiára felvettek és a jelentkezők is nagy hittel és tudásvággyal készülnek az egyházi szolgálatra.

– Az Evangélikus Élet újságírói több vidéki egyházközséget felkerestek az utóbbi időben; gyarapodó gyülekezetekkel találkozhattunk.

– Valóban, és ezek mind jó hírek, de mégis, ha az ön által említett népmozgalmi adatokat nézzük, akkor azoknak a tendenciája – reméljük, csak átmenetileg – lefelé mutat. A jó példákat azonban nagyon fontos bemutatni, és akár a módszertant is érdemes ennek megfelelően kialakítani, mert ezek azt mutatják, hogy nem a korszellem vagy a demográfiai folyamatok, esetleg az általános dekadencia az oka mindennek, mert mindezek ellenére is lehet növekedni. Sokszor elveszünk abban a vitában, hogy vajon a Szentlélek munkál, vagy az emberi cselekvés a döntő. Ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy lám, itt vannak a jó példák. Nyilván minden település, minden gyülekezet más és más, de az épülő gyülekezetek egyfajta módszertani tapasztalatát érdemes közkinccsé tenni. Hogy egy konkrét példát említsek: lenyűgöző volt a Katalin-napi evangélikus bálon a szentendrei gyülekezet bemutatkozása. Szentendrén még egy lelkészt szolgálatba kellett állítani, hogy a gyarapodás lelkipásztori kísérete biztosítva legyen. Ne gondoljuk tehát azt, hogy ha bármelyik lelkészünk, gyülekezeti tagunk, felügyelőnk cselekszik, akkor nem a Szentlélek munkál! Általuk munkál, anélkül, hogy ezt folyamatosan kiemelnénk. Senki sem kényszerből vagy becsvágyból szolgál. Az egyházi szolgálat nem feltételezhet mást, mint hogy az ember hitből cselekszik, és persze szereti látni a „közös” munka eredményét.

– Pozitív a mérleg a jubileumi év zárása után?

– Én nem vártam többet, mint ami lett, számomra tehát pozitív. Nem tartom zavarónak azt sem, ha a tapasztalatok egyenetlenek. Volt nagyon sok olyan gyülekezeti megmozdulás, amely fantasztikus összefogásokról szólt. Azt tapasztaltam ugyanakkor, hogy a reformáció 500 programsorozata megszólított olyanokat is, akiknek nem sok közük volt korábban a protestantizmushoz vagy az evangélikus egyházhoz. Erre számítottam, ebben bíztam. Fontos szerepe volt ebben a kormányzati Reformáció Emlékbizottságnak és annak, ami az egyházon kívül is körülvette az emlékévet. A reformáció teológiai tartalmán túli kultúrtörténeti, politikai, gazdaságtörténeti összefüggésekkel meg lehet szólítani olyanokat is, akik eddig nem sokat hallottak rólunk. Ez még nem maga a siker, hiszen az lenne a jó, ha a megismerés nyomán a gyülekezeteinkhez is egyre többen csatlakoznának, ha az igehirdetés is megszólítaná a keresőket. Talán többen értik ma, mint egy évvel ezelőtt, hogy mi is az a reformáció, ki volt Luther Márton, és miért fontos mindannyiunknak, hogy segített megismerni a kegyelmes Istent. 

– Volt-e olyan csúcspontja az évnek, amelynek nagyon örül, és fontosnak tartja, hogy megtörtént?

– Az egyik ilyen volt például a kelenföldi evangélikus templomban Mendelssohn Reformáció szimfóniájának megszólaltatása magas zenei színvonalon, igazán lélekemelő körülmények között. A kelenföldi koncert személyes érintettségem okán is fontos élmény, hisz abban a gyülekezetben nőttem fel. A wittenbergi magyar napok eseménysorozata szintén komoly közösségi élmény volt, magunknak biztosan fontosabb, mint a vendéglátó németeknek – s ez jól is van így. Kiemelkedő volt a Luther! 95 kincs – 95 ember című kiállítás, melyen 95 embert és tárgyat mutattak be. Még ha az egyetlen magyar vonatkozása az általunk őrzött Luther-végrendelet volt is, olyan mély tudással, olyan végtelen körültekintéssel és szeretettel készült a kiállítás, hogy tényleg elemelte az embert a saját mindennapjaitól, és mintegy madártávlatból engedett rálátást nemcsak a múltra és a bemutatott történelmi személyekre, hanem abban is segített, hogy el tudjuk magunkat helyezni ebben az egész reformációt követő gondolati ívben. Szerintem minden megemlékezésnek az a lényege, hogy ez megtörténjék. Ezért tartom kiemelkedő eseménynek a november 11-i ünnepségünket is, amikor átadtuk a tizenkét posztumusz Ordass- és Prónay-díjat. A zene itt is fontos volt: a békéscsabai énekkar szolgálata és a végén a gyerekhangon megszólaló „Erős vár…” méltán adhatott okot a bizakodásra.

– Mit vár az ötszázegyedik évtől?

– Az ötszázadik év legnagyobb tanulsága, hogy érdemes nagy lelkesedéssel belevágni az ötszázegyedikbe. A külső körülmények is javultak: az Üllői úti, Szentkirályi utcai felújított székház méltó helyszíne a zsinati, presbitériumi üléseknek, de ami legalább ennyire fontos, hogy a gyűjtemények munkája és az egyházi adminisztráció igényes, világos terekben folyhat. Ez nagyon fontos dolog. Azt gondolom, hogy a megújult „Üllői út” ad egy tartást annak, aki oda belép. Az oktatási tevékenységünk sikere is ilyen biztató adalék, élén a Deák Téri Evangélikus Gimnázium sikerével, de mondhatnám az óvodáinkat és a többi iskolánkat is, melyek mind tovább fejlődnek. Nem véletlen, hogy az országos presbitérium azt javasolta, nézzük meg, hogyan lehet tanítóképzéssel és óvónőképzéssel kiegészíteni az oktatási palettánkat. A diakónusoknak, a diakónia szolgálatának is komoly tekintélye van. Az, hogy képesek vagyunk egyházként és egyes emberként is felmérni a világban meglévő nyomorúságot, szintén az ötszázegyedik évi lelkesedésnek, lendületnek adhat alapot. Ezért is tartom nagyon jelentősnek az advent harmadik vasárnapjára meghirdetett gyűjtést a közel-keleti konfliktus áldozatai és közöttük is hangsúlyosan az üldözött keresztények javára. Saját érettségünk bizonyítéka, hogy távolabbra tekintve is érvényesnek tartjuk magunkra nézve a felebaráti szeretet parancsát.

– Mik a konkrét egyházi feladatok az ötszázegyedik évben?

– A tisztújításos évek mindig zaklatottak. Idén lesz a déli kerületi püspökválasztás is, és ez valóban fontos esemény, úgy, ahogyan minden egyes presbiternek, gyülekezeti felügyelőnek a megválasztása is.

– Könnyű ezekre a tisztségekre embereket találni?

– Sajnos nem ritka eset, hogy szinte lasszóval fogunk embereket bizonyos tisztségekre; ezt persze jó lenne idén már elkerülni. Fontos lenne, hogy aki ezekre a feladatokra vállalkozik, tudja, mit vállal, és a közösség is tudja, hogy mit vár el tőle, így legyen meg az elhívás, elhivatottság és tettrekészség, amely ahhoz kell, hogy a szolgálat ne üresedjék ki.

– Visszatérve a feladatokra…

– Összefoglalva azt mondanám, hogy a zsinat munkarendje kijelöli a főbb feladatokat, a ciklus jó rendben történő lezárása elsődleges. De nem akarom ennyire leegyszerűsíteni a választ. Az egyházvezetés és az Evangélikus Hittudományi Egyetem jobb, az egyház jövőjét döntően befolyásoló együttműködése a hamarosan beadandó rektori pályázatok kapcsán fontos téma lesz. Az országos presbitérium nagyon is érdekelt abban, hogy minél nagyobb egyetértésben, a nyilvánvalóan közös célokat szem előtt tartva folyjék az együttműködés. A lelkészi életpályamodell véglegesítése és főleg gyakorlati megvalósítása is fontos konkrét feladat. Egyébiránt én továbbra is azt a rögeszmémet hajtogatom, hogy nagyon fontos a közvetlen megszólítás, a személyiség ereje által való kilépés a széles nyilvánosság elé. Tehát kinek-kinek a környezetében megszólítani embereket, úgy beszélni akár a világi szakmánkról is, hogy valamiként végül mindig felvillantsuk a protestáns keresztény, evangélikus perspektívát. Én magam is ezen igyekszem itt-ott megjelenő írásaimban, interjúkban, előadásokban. Ha ez jól sikerül, akkor ebben az értelemben ki-ki misszionárius lehet a saját területén. Az evangélikusságot övezi egy általános rokonszenv. A kicsinységünk mellett sokszínűek vagyunk, és ez erény. Sokszínű a hitéleti attitűd, a nemzetiségi háttér is. Ez ugyanakkor egy nagyon kényes egyensúlyt hoz magával, és talán az a legfontosabb feladatunk, hogy ezt úgy tartsuk fenn, hogy ne belvillongásokhoz vezessen, hanem a sokszínűségnek értékként való megélésén legyen a hangsúly, ezt mindenki belássa, így ez jelenhessen meg kifelé is.

– Az új elnök-püspökünk, Fabiny Tamás igen sűrűn él a személyes megszólalás, a megszólítás eszközével. Szükségszerűen változnia kell az egyháznak az új elnök-püspök személyével, vagy mindennek ugyanúgy kell folytatódnia?

– Azt gondolom – ezt a legutóbbi zsinaton is elmondtam –, hogy az elnök-püspöknek van egy különleges, járulékos felelőssége. Bármennyire nehezemre esik is ezt országos felügyelőként kimondani, be kell látnunk, hogy – talán a katolikus túlsúly miatt – alapvetően klerikális országban élünk. Az egyházi személy a közvélemény szemében a püspök, és kész! Ő minden megszólalásával – akár akarja, akár nem – az egész egyházat képviseli. A megszólalások rendjét, gyakoriságát, jellegét ebben a tudatban lehet csak nézni. Azt gondolom, hogy egy püspök sem elsősorban médiaszereplő, hanem főpásztor, a teológiai tanítás tisztaságának őrzője, aki a lutheránus hagyomány szerint a prédikációk erejével hat. Persze újra és újra meg kell jelennie a világi nyilvánosságban, ami nagy lehetőség, ámde kísértés is egyben, hogy a közélet dolgait túlzott konkrétsággal kommentálja. A sajtó pedig olykor teljesen gátlástalanul emeli ki a püspöki megszólalásból azt, ami az adott lap irányvonalával egybevág. Ezt az eddigieknél jobban figyelembe kell venni, ahogy erről Fabiny Tamás első elnök-püspöki zsinati megszólalásában is hitet tett. Gáncs Péter leköszönése kapcsán elmondtam, hogy az ő igehirdetői karizmája, mely messze az egyházunk határain túl is elismerést vívott ki az egész közösségünknek, nem nélkülözhető egykönnyen. Remélem is, hogy aktív részese lesz továbbra is egyházunk életének, mondjuk, a gyülekezetplántálás ügyének segítésében. Számomra nagyon fontos az, hogy Tamás püspök ugyanezt az igehirdetői minőséget képviseli, ezt viszi tovább, gazdag lelkipásztori tapasztalattal, nagy teológiai tudással, lenyűgöző műveltséggel.

– A Kötőszó evangélikus közéleti blog máig legolvasottabb anyaga negyvenötezer olvasóval Tamás püspök egyik írása, mely valóban egyházon kívüli embereket ért el, hiszen az Indexnek, Magyarország legolvasottabb internetes hírportáljának a címlapján volt kint, ahogy prédikációi is.

– Én óvatosabb lennék a kattintásszámok miatti elragadtatással. Ugyanakkor persze ez is jelez valamit. Leginkább azt, hogy az igehirdetést nem lehet megkerülni – hogy mi hangzik el a szószéken, az döntő. Ezért is fontos a lelkészi életpályamodell ügye. Hagyjuk lelkészeinket elmélyülten foglalkozni azzal, ami széles körű tevékenységük legfontosabbika! Segítsük őket abban, hogy az Isten igéjével való foglalatoskodásnak mindig elsőbbsége legyen!

– Állam és egyház viszonyát is említettük a jubileumi év előtt. Hogyan alakult ez a kapcsolat az évforduló ünneplésekor?

– A megemlékezések során méltó hangsúlyt kapott az evangélikus hagyomány, hitünk, tanításunk minden fontos eleme megjelent a nagy nyilvánosság előtt is. Nagy szerepe volt ebben Hafenscher Károlynak mint az állami emlékbizottság motorjának, de egyébként is minden állami tisztségviselő kellő tisztelettel adózott a lutheri reformáció értékeinek. Kiemelendő itt a köztársasági elnöknek, a miniszterelnöknek, valamint a kormány több tagjának wittenbergi látogatása, Balog Zoltán részvétele a magyar napok megnyitóján. Azt látom ugyanakkor – és erről érdemes nyíltan beszélni –, hogy az egyházi közvélemény nem véletlenül gondolja úgy: a valós felekezeti arányokhoz képest továbbra is jelentős hátrányban vagyunk bizonyos állami támogatások elosztásakor.

– Nem szabadna erről nyíltan beszélni?

– Szabad, demokratikus országban és egy nagy demokratikus hagyománnyal rendelkező egyházban mindenről nyíltan kell beszélni. Ugyanakkor az ügy természetrajza – és persze a gyarló emberi viselkedés – olyan, hogy a világos beszéd helyett sok minden lecsúszik az intrika, a vádaskodások, félreértések, indulatok világába, mind egyházunkban, mind az állami szférában. Ez helytelen. Ha kormányzati szinten nem tetszik, hogy – például a migráció kérdésében –, mondjuk, egy püspöki nyilatkozat nem vág egybe a kormányzati kommunikációval, akkor ezt nyíltan meg lehet beszélni. Azt hiszem, hogy én, aki több alkalommal, különböző német tévécsatornákon, tízmilliós nézősereg előtt védtem meg a kormányzati mundér becsületét, ráadásul úgy, hogy a lutheri kettős kormányzás tanának felidézésével segítettem megértetni a magyar álláspontot, ezt joggal várom el. Azt ugyanis nem tudom elképzelni, hogy felelős kormánytisztviselők ne tartanák ugyanolyan fontosnak a legjobb egyházi gimnáziumot fenntartó evangélikusok hitéletének, oktatási infrastruktúrájának támogatását – hogy csak egy példát említsek –, mint bármelyik más történelmi egyházét.

– Hogy áll most az egyházunk és a kormány közötti tárgyalás minderről?

– Amikor a sajtóból értesültünk arról, hogy a közelmúltban református testvéreink egy nagy formátumú dokumentum ünnepélyes aláírásával fektették le egyházuk és a magyar állam jövőbeli együttműködésének alapjait, akkor először persze kicsit csodálkoztunk. Különösen azon, hogy a protestáns testvériség jegyében miért is nem értesültünk mi is erről korábban. Ezt követően azonban levélben kezdeményeztük egy hasonló dokumentum elkészítését. A miniszterelnök úr kabinetfőnöke karácsony előtt jelezte, hogy Balog Zoltán miniszter úrral kell erről tárgyalnunk, e tárgyalás időpontját kell mielőbb megtalálnunk. Azt remélem, hogy abban a testvéri szellemben, ahogy Balog Zoltánnal évtizedek óta fontos dolgokról beszélni tudunk, ezt a megállapodást is okosan, nem nagyravágyóan, minden egyházi és főleg közérdeket figyelembe véve tető alá tudjuk hozni.

– Miért beszél nagyravágyásról?

– Azért, mert azt gondolom, hogy az egyházak támogatására szánt állami források fontosak ugyan, de csak ott tudnak használni, ahol helyben is valóban megvan a kellő lelki és anyagi önerő. Ne gondoljuk azt, hogy bármiféle anyagi támogatás, amely az egyházhoz érkezik, az egyház állapotát, lelki kondícióit feltétlenül javítani tudná. Nagyon várom már, hogy az a gyülekezetünk, amelynek templomára, intézményeire az elmúlt években örömteli módon milliárdok fordítódtak, a bibliaórák gyarapodásáról, az istentiszteletek látogatottságának emelkedéséről számoljon be. Mélyen hiszek abban, hogy létezhet egy kölcsönös érdekeken alapuló, okos, valóban közcélokat is szolgáló, ugyanakkor egyházépítő együttműködés a Magyarországi Evangélikus Egyház és Magyarország kormánya között. Remélem, hogy senki nem akarja megingatni ezt a hitemet.

– Tehát a bölcs hallgatás nincs, és ne is legyen összefüggésben az anyagi támogatásokkal?

– …és tegyük hozzá: egyházunk általános helyzetével, híveink adakozó kedvével kapcsolatban sem! Fontos lenne, hogy a híveket is arra tudjuk serkenteni: jobban vegyenek részt az egyház finanszírozásában. Ha a gyülekezeti tagok fejében össze lehetne kapcsolni az egyháztagságot, a hitbéli épülést az anyagi felelősséggel, a gyülekezetek, intéményeink működésének támogatásával, az fontos előrelépés lenne. Az önfelelősség érzése fontos protestáns jellemvonás, sokat beszéltünk róla az ötszázadik évforduló kapcsán is. Végeztünk számításokat: ha azok az emberek, akik a népszámlálási adatok alapján kötődnek a Magyarországi Evangélikus Egyházhoz, csak évi néhány ezer forintot szánnának arra, hogy a gyülekezetüket támogassák, akkor már máshogy nézne ki működésünk anyagi háttere. Mindenkinek érdemes megvizsgálni, mennyit költ színes magazinokra, mobiltelefonra, cigarettára, és ezt vesse össze azzal, hogy mennyit fizet be egyházfenntartói járulékként. Az ilyen típusú anyagi önállóság szabadságot is jelent, egy olyan felszabadultságot, amely a hitéletnek is szárnyakat adhat. Az ötszázadik évforduló kapcsán hatványozottan megélhettük a mi kis egyházunk nagyszerűségét, a teológiai gondolkodás igényességét, a hit mélységét, a gondolkodás nagyvonalúságát, távlatosságát, hallhattuk a fantasztikus evangélikus zenéket, örülhettünk a jó hangulatú együttléteknek. Adja Isten, hogy ez adjon erőt az ötszázegyedik esztendő szürke hétköznapjain is! 

A cikk az Evangélikus Élet magazin következő számában nyomtatott formában is megjelenik majd.