Nehéz tárgyilgos beszámolót írni akkor, ha magunk is érintve vagyunk egy témában. Szombaton ugyanis az én lányom is elballagott ebből óvodából.

Az igazgatónő, Szabó Bálintné Tóth Marianna köszöntése, után két óvónőnk, Magdi néni és Ági néni vezényletével a Micimackó csoport csapata előadta a szülőknek összeállított ballagási műsort.

Sajnos a rossz idő miatt csak az ő csapatuk műsorát nézhettem meg, a többi csoportban az ünnepre készült búcsúztatók és egy másik fél csoportnyi búcszó mind-mind csak saját szüleiknek adták elő produkciójukat.

A csokrokat megkapott vidám ovisok aztán kesze-kusza vonulással végigjárták óvodájukat, búcsúztak az udvartól, nekem pedig gombóc szorongatta a torkomat. Néztem az én kis csemetémet, amint a virágkosárkájából kilógó fűszerű díszt próbálva visszatömködni, barátnőivel viháncolt, és magát illegetve menetelt a többiekkel. Úgy nagyon maguk sem értették, mi ez a felhajtás, miért a nyakukba lógatott kis mackódísz, s miért a sok kattogtató meg filmező szülő, nagyszülő?

Mi ez a ballagás azon túl, hogy sok szép csokrot kaptak, ki plüssmacival, ki rágókkal, ki pedig kisautókkal összekötve...

Az óvónők összeállított emlékalbumot nézegettek, pityeregve, meghatódva, mi pedig próbáltuk magunkat leplezni és belevetettük magunkat a záró néptáncbemutató forgatagába, Berti bácsival, a néptáncoktatóval.

A lányomnak már megvan az iskolatáskája, tornazsákja, tolltartója, nemsokára megvesszük a tanszereket is, aztán augusztusban megkapja a könyveket. S végre nem kell bátyjára hagyatkoznia, hogy elolvashassa a játékok használati utasítását, vagy beírjon egy internetes oldalt a keresőbe - végre igazi, önálló, okos nagylány lesz belőle.

De én azon tűnődöm egyfolytában, hogy lehet az, hogy már itt tartunk?! Ez az életre rendje, megminden, de... Szinte fel sem ocsúdtam, hogy anya lettem, és szeptembertől már két iskolás gyerekem is lesz! Öregszem, öregszünk és ezek az évek menthetetlenül elszálltak már, magunk mögött vannak. Ballagunk tovább, egy életen át...