A presbitérium hallgat és pislog, meredten nézik a földet: Gospelkórus? Sátor?? Fesztivál??? Micsoda szavak! Mennyi nehézség! Honnan lenne erre pénz?

Május. A presbitérium számol, pályázat készül az önkormányzathoz, az egyházhoz. Van egy nagy összegű is, sok pénzért, valami nemzeti. Közben sárlavina önti el a lelkészi hivatalt, elázik az összes dokumentáció, tönkremennek a számítógépek, közeledik a határidő. De van boldogság is: megszületik a lelkészcsalád harmadik gyermeke!

Szeptember 10. A pályázatok nyertek, a sátorbérlet rendben. Már csak tíz nap, megvan-e minden felelős? Kellene üst a gulyáshoz, és az a másik, amiben tüzelni kell, mi is az, katlan?

Szeptember 19. Érkezik a sátor, üst, katlan, a férfiak és a fiúk rendezkednek, a nénik pucolják a krumplit, a lányok a hagymát, a nők a fotókiállítást feliratozzák, lesz dekoráció, borostyán és csipkebogyó, és íme, estére kész az oltár.

Szeptember 20. Az alkalmi templom megtelik: piliscsabai evangélikusok, zsámbéki szórványgyülekezet, farnadi testvérgyülekezet, polgármesterek, csömöri konferenciázók, barátok és ismerősök. Kántorunk épp nincs, de vannak vonósok és fúvósok, nagyon-nagyon messze elhangzik a fák között az Áldunk téged, Istenünk.

Bence Imre az Efezusi levél 3,13–21 szavaival szól a nemzedékről nemzedékre változatlan és örök Krisztusról, aki a romolhatatlan „belső embert” munkálja bennünk. Gondnokunk összegezi a tíz év eseményeit: lelkészt választottunk, az egyház segítségével parókiát vásároltunk, gyarapodunk és élünk.

Fotókiállítás dokumentálja azt a sok kedves pillanatot, amelyek mögött ott volt a „belső erő”, tiszta szándék, hogy keresztény, evangélikus közösségként, az egykor itt működő diakonissza testvéreink utódaiként ismerjenek minket. Konfirmandusok, táborok, kirándulás a Siló otthon kerekes székes lakóival, és büszkeségünk, az egyre növekvő családi napközi.

A délutáni programok derűje mindenkit áthat, elvarázsol a kicsik bábelőadásának ötletessége, ahogy Jákób előtt fel-le járnak az angyalok. Ámulattal nézzük, miként jelenítik meg a pár éve még játékos, mára felnőttként szereplő ifjak a zsidó főpapokat és a római százados bizonyságtételét. Szinte szülői büszkeséggel hallgatjuk három testvér kamarazenélését és a szólistákat, együtt énekelünk a katolikus kórussal. A farnadi néptánccsoportnak tapsolva arra gondolunk: örömmel jöttek közénk, mert lelkészünk rendszeres vendégszolgálatával vált lehetővé, hogy a szlovákiai kisváros magyarjai évtizedek után újból anyanyelvükön hallhassák Isten igéjét.

Kézdy Péter záróáhítatában Ézsaiást idézi a múló és állandó időről. Örömmel szövi igehirdetésébe a friss hírt a napokban megszületett perbáli gyermekről, és megemlékezik gyülekezetünk nemrég eltemetett legidősebb tagjáról, akinek a sokszor emlegetett bizonyságtétele – „Isten mindig megtartott” – erőt adott a halála előtt is. Mert Isten megtartó szeretete nem a nehézségek elhárítását jelenti, hanem megtartást emberségben, a „belső ember”, a Krisztusban igaz ember erejében. Ez az erő hoz létre gyülekezetet, alakít közösséget, és teremt igazi ünnepet.