Hol is kezdjük a történetet? Ott, hogy tavaly februárban több sikertelen kísérlet – telek- és épületnézés – után Győri Gábor esperes elautózott a szentimrei forgalmas főúton, és egy „Eladó” feliratú táblára lett figyelmes. Érdeklődött, intézkedett, majd megvásárolták a leendő templom és parókia telkét, rajta egy régi házzal.

Győri Gábor mesél tovább: „Amikor a földből valami kinő, az mindig csoda, még akkor is, ha betonból van. Egy évvel ezelőtt mélyponton voltunk. Nem hittük, hogy a terveink megvalósulhatnak. Pedig évtizedekre visszamenőleg bennünk éltek. A pestszentlőrinci gyülekezet mindig is vágyott egy szentimrei kápolna építésére. Tavaly nyárra, noha megtettük az előkészületeket, szépen kicsúszott a lábunk alól a talaj. Ekkor kezdtünk el erősen imádkozni az ügyért. Egy-két hónap múlva kiderült az ég. Kapuk nyíltak, lehetőségek jöttek. November táján döntés született: egyházkerületenként három gyülekezet plántálását segíti az egyház, s ehhez állami támogatás is járul.”

A kastélydombi gazos telek nem ígért mást, mint hogy évek múlva, talán… De Nánási József lőrinci felügyelő és Szabó József imrei gondnok azonnal az esperesük mellé álltak. Az első kapavágás ez év június 20-án megtörtént. Ottjártunkkor, augusztus 22-én már nyolc méter magas falak álltak! Beton és vas, kerítés, a harangláb talapzata, kis és nagy helyiségek formálódtak. A telken már állt egy épület, amelyet felújítottak, s a fiatal lelkésznő, Horváth-Csitári Boglárka és családja otthona lesz; még javításra vár a tető. Még csak sejlik a templom, így a tervekre nézünk:

„Egyszerű, letisztult forma, kicsit olyan, mint egy magtár, amely a reformációt követő időkben az egyetlen lehetséges templomépítési stílus volt – folytatja az esperes. – Ez is szimbólum: a magtár az ige magját tároló hely, az új élet forrása. Mi hisszük, hogy ez itt is így lesz. De térjünk még vissza a történet elejére, a múlt századba! Van egy kis gyülekezet, amely a háború előtt templomot akar építeni. A harmincas években itt nagy csodák történtek a szomszédos lőrinci gyülekezetben. Idekerült egy fiatal segédlelkész, Sokoray (eredetileg Salfer) Károly 1929-ben, és ’32-ben már állt a templom! Ma háromszáz lelket befogadó otthona a lőrinci Élő Kövek gyülekezetének. Ugyanekkor az imrei kis gyülekezet is tervezte a templomát: volt telek, építőanyag – aztán a háború vihara elvitte mind. Hetven év után feléledt bennünk a gondolat, hogy mégis…”

Élő kövekből élő templomot…

Fiatal lelkésznők is részei e történetnek. Hulej Enikő, aki pár évvel ezelőttig itt szolgált, elindított valamit a hívekben: „Nem a reformátusoknál kéne már vendégeskednünk, legyen saját otthonunk!” Ez pont tíz éve volt. Jó pár esztendő lepergett aztán, amíg két évvel ezelőtt a sok kudarc után Győri Gábor végre meglelte a helyet, Gáncs Péter elnök-püspök pedig a telekhez szükséges egyházi forrás megteremtéséről intézkedett. Közben új munkatársat is kapott a gyülekezet az agilis, lelkes Horváth-Csitári Boglárka kinevezett missziói lelkész személyében. Közben Győri Gábor az egyházkerületi tervtanács tagját, a zuglói evangélikus hittestvért, Krizsán András DLA Ybldíjas építészt is beavatta a tervébe, de pénz még mindig nem volt… A reformáció emlékéve azonban nem várt állami támogatást hozott. „Isten kegyelmének tudható csak be, hogy egy nagyon nehéz technológiával épülő templom két hónappal a kezdés után már áll. Az időjárás is kegyes hozzánk: hét közben mindig süt a nap, hétvégén pedig az Úristen esővel öntözi a rengeteg betont” – bizakodik Győri Gábor. A csodák földje ez? – kérdem. „Isten csodáinak, az ő dicsőségének vagyunk tanúi hónapról hónapra – bólogat. De rögtön hozzáteszi: – Mi nem egy épületet, hanem sokkal többet, mást akarunk. Élő kövekből élő templomot: egy gyülekezetet.”

Sosem volt cél, hogy Imrén önálló gyülekezet legyen. A kerületben élő evangélikusok, mintegy nyolcvan család, egy 2001-es felmérés szerint kétszáz fő, és erősen fluktuálódik: bár sok a keresztelő, gyakori az elvándorlás. „Az imrei gyülekezet küldetése a terveink szerint egy kétpólusú gyülekezetben az egyik pólust jelenteni Lőrinc mellett. Ez a modern épület olyan városrészben épül, ahol lakóparkok vannak, sok a kisgyermekes család. Ezért is nagy szerencse, hogy Boglárka maga is két, hamarosan három kisgyermeket nevel. Azokat tudja megszólítani, akik a gyülekezet új hajtásai lesznek. Az alkalmakat úgy fogjuk átcsoportosítani, hogy az ifjú generáció itt, Imrén érezze otthon magát – legalábbis ez a koncepció látszik most körvonalazódni. De minden egyes lépését az Úristen elé szeretnénk vinni.”

Ahogy mesél Győri Gábor, egyértelmű, hogy itt minden szolgálattevő egy irányba, együtt mozdul. Összhangban, szeretetben, közös célért, egymást lelkesítve az úton. „Az ökumenikus kapcsolatok igen jók, Bogi ezt nagyon ügyesen szervezi, kezeli evangélikus részről. Szemben egy iskola és egy játszótér – reméljük, sok család felfigyel majd ránk. Imre és Lőrinc határán vagyunk, frekventált helyen. A szomszédban egy idős katolikus házaspár lakik. Kérdezték, mi készül. »Templom? Jaj, de jó! A papa már nehezen mozog, a katolikus templom messze van, ugye, átjöhetünk majd ide?«” – derül a történeten az esperes. Az ilyen szívmelengető jelzések adják az erőt napi munkájához.

Van kinek építeni

Horváth-Csitári Boglárka a babavárása alatt is hihetetlen energiával dolgozik:

– Két éve vagyok itt kinevezett missziói lelkész, tehát erre a területre koncentrálódik a szolgálatom. A 2018-as évtől lesz igazán benne az egyház stratégiájában a missziói lelkészség bevezetése, a feladat pedig egy megadott időszakon belül úgy megerősíteni az adott gyülekezetet mind lélekszámban, mind anyagilag, hogy az később önállósodni tudjon. Az elmúlt években kölcsönösen megszerettük egymást a gyülekezettel. A megkezdett szolgálatot éppen ezért szívesen folytatom a gyülekezetben.

– A te szemszögedből mi a rövid története az elmúlt két évnek?

– A Nemes utcai telken ház állt, amely hosszú mérlegelés után parókia lett. A gyülekezet vezetése gondolkodott, hogy mi a célszerűbb: gyülekezeti terem vagy parókia, de végül az utóbbi mellett döntött, így családommal beköltöztünk. Szolgálatom során próbáltam minden rétegnek megfelelő alkalmat meghirdetni. Bár nem egyszerű két kisgyerek mellett a gyülekezettel is megosztani a paróki- át, több gyülekezeti alkalmat, baba-mama klubot, ifi- és bibliaórát, társasjátékklubot tartottunk a nappalinkban, előszobánkban. A férjem maximális támogatását érezhetem a szolgálatban, így ezek a nem mindennapi helyzetek mindig megoldódtak. Ekkor azért már megfogalmazódott, hogy milyen jó lenne legalább egy saját kis gyülekezeti terem. Elkezdődött az adománygyűjtés. A gyülekezet áldozatkészsége a kezdetektől fogva példaértékű. Ekkor alakult meg a hetenkénti rendszerességgel megtartott imakör, amely imádkozott ezért az ügyért is.

– Annyi szimbólum van ebben a történetben…

– Hiszem, hogy ötszáz évvel a reformáció kezdete után is érdemes templomokat építeni. Amikor manapság annyi bezárt templommal találkozhatunk, fontos, hogy merjük elhinni: szolgálatunkon keresztül Isten ma is meg tud szólítani embereket. Ehhez azonban nagyon nagy alázatra, állhatatosságra és hűségre van szükség. A Luther-kápolna csak akkor éri el a célját, ha nem csupán egy modern építészeti remekművet, hanem a lehetőséget látjuk benne, amely nem más, mint hogy egyre több, Istenhez vágyakozó ember töltse meg. A legnagyobb kihívás egy missziói területen az új emberek megszólítása. Mivel a gyülekezeti mag mindössze húsz-harminc főből áll, így az újonnan érkezett családok új színt visznek a gyülekezetbe. Az elmúlt két évben húsz ember csatlakozott a gyülekezethez, ebből öt család kisgyermekekkel, fiatalokkal! Pestszentimre, ahogyan a helyiek mondják, olyan, mint egy falu, és erre büszkék is. Ilyenformán mennek a hírek az emberek között. Hallom, hogy egyre inkább felkelti az emberek érdeklődését az épülő templom, feltételezik, hogy van kinek építeni. Pestszentimrén nagyon szoros az ökumenikus összefogás. Már az első közösen megrendezett ökumenikus imahéten kiderült, hogy három kollégámmal, egy katolikus pappal, egy református és egy baptista lelkésszel szívesen szolgálunk együtt. Azóta évente öt közösen megrendezett alkalmunk van. Mi nem a különbözőségeinkre tekintünk, hanem arra, ami mindegyikünkben egy: az Istenbe vetett hitünk. Ezt hirdetjük közös szlogenünkkel is: „Egy út mentén!” Ugyanis mind a négy templom egy utcában van, s mind a négy felekezet egy úton halad, az Isten által kijelölt és elrendelt úton. Kell-e testvéribb gesztus, mint hogy elsők között adakoztak az evangélikus templom építésére a kollégák?!

Építkezés és ima

Ezek után Krizsán András építészt kérdezem:

– Hogyan kapcsolódott be a történetbe?

– Az esperes urat régóta jól ismerem személyesen, az egyházmegyémből. A kölcsönös bizalom révén keresett meg úgy másfél évvel ezelőtt az akkor még csak álomnak nevezhető tervükkel. Amikor végre megvásárolták az ingatlant, célegyenesbe fordulhatott a közös munka.

– Egyházi épületek egész sora kötődik a nevéhez…

– Pályakezdőként egyik munkám éppen a révfülöpi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központ volt, majd a porrogi evangélikus templom vagy a rákospalotai idősek otthona, és parókiák, gyülekezeti házak, a teológia új épülete, legutóbb pedig a Sarepta új lakóotthona.

– Templomot tervezni más feladat, mint bármely más épületet?

– Mindenképpen! Egy templom egy hívő keresztény ember számára más megközelítést igényel. Az elmúlt évszázadokban a templomépítészetre mindig jellemző volt a történeti stílusoknak megfelelő építészeti kifejezésmód. Napjaink építészete nem a hagyomány fontosságából indul ki, hanem az egyszerűségre, a racionális, tiszta belső terekre, formákra törekszik. Ez a protestáns szemlélet talán még közelebb áll az evangélikus építészethez. Bennem is ez munkálkodott, amikor hozzáfogtunk a Nemes utcai templom tervezéséhez. Ma egy templom nem „csupán” Isten háza, hanem egy közösségi tér, egy gyülekezet otthona is. Itt, a Nemes utcában nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy legyenek olyan terek, amelyek ennek a közösségnek otthont adnak.

– Lépjünk be a templomba!

– A legfontosabb a liturgikus tér, ezt is közösségi térként képzeltem el. Fontosnak érzem azt az erőt, amely felemel. Amikor a profán dolgok valahogy „lábujjhegyre állnak”, a kövek megelevenednek, a templom anyagi valósága átformálódik, és a minket körülvevő tér alkalmassá tesz arra, hogy átéljük a szakralitást. Amikor megérezzük, hogy jelen van az Isten, és beszélni kezd hozzánk. Szavakat keres, hogy igévé váljon, és köveket, hogy templom épülhessen. Olyan belsőépítészeti elemeket alkalmaztunk, amelyek kifejezik ennek a templomtérnek a szakralitását. Nagy a belmagasság: ez az építészeti élmény egyben felemel, erősíti a transzcendens kapcsolatot. De lesz egy nagy ajtónyílás, amely összeköti az udvart a templomtérrel.

– Elképzelte már a pillanatot, a szentelés ünnepét?

– Már az esperes úrral folytatott első telefonbeszélgetéskor elképzeltem. [Nevet.] Egyre mélyebben élem át ezeket a majdani perceket. Másképp nem lehet nemhogy templomot, de egyáltalán, épületet sem tervezni. Az, hogy 2017-ben Budapesten templom épül, önmagában üzenet. Fontos megjelenése annak a keresztény hitvallásnak, életmódnak, amelyet mi az evangélikus egyházban vallunk és nap mint nap gyakorolunk.

Az építkezés halad, az ima folytatódik, így épül a láthatatlan templom is. S még egy „apróság”: annak idején a lőrinci templomot júniusban kezdték építeni, és az év adventjében szentelte fel Raffay Sándor püspök. Lehet, hogy a csoda megismétlődik?

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 35-36. számában jelent meg, 2017. szeptember 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.