Pár hónappal ezelőtt kezembe került egy német egyházi magazinban megjelent cikk az éneklésről. A szerző arról ír benne, hogy az éneklésnek milyen jó fizikai hatása van: javítja a vérkeringést, erősíti a tüdőt, serkenti bizonyos hormonok termelését, így csökkenti a stresszt és a depressziót… A leginkább azonban az fogott meg, amikor azt olvastam, hogy egy énekkarban az együtt éneklőknek a szívük is egyszerre dobog. A közös istendicsőítés így nem csupán közös spirituális élmény, hanem fizikailag is érezhető.

Az ének és a zene kezdettől fogva hozzátartozott az ember életéhez. Már a Biblia első lapjain is olvashatunk róla: Jubál „volt atyja minden lantosnak és síposnak”. (1Móz 4,21; Károli-ford.) Vagy ott van például a Zsoltárok könyve, amely énekbe foglalva tolmácsolja a zsoltáros érzelmeit – és a mieinket. Sok zsoltár kezdődik panasszal, szomorúsággal, reménytelenséggel, sőt akár haraggal. De ez az érzés átalakul bizalommá, reménnyé, hálaadássá, dicsőítéssé (például: 22., 28., 31., 35. zsoltár).

Egyik vasárnap arról beszélgettünk a gyülekezetben, hogy kinek mit jelent az életében az éneklés. Többen említették, hogy az énekekből új erőt nyernek, vagy hogy jobb kedvük lesz tőlük. Én magam is átéltem már hasonlót. Például amikor az öcsém váratlanul meghalt, akkor egy barátnőmmel áténekeltük az éjszakát. Ez segített feldolgozni a fájdalmat, hogy eljussak a jóbi mondásig: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1,21) Vagy például amikor a mindennapi hajtásban, stresszben megfásultan, kedvetlenül teltek a napjaim, egyik reggel mintha valaki megszólított volna. Ez az igevers jutott eszembe: „Ne bánkódjatok, mert az Úr előtt való öröm erőt ad nektek!” (Neh 8,10)

Hogyan is örülhetnék az Úrnak, ha nem dicsőítés által? Világossá vált előttem, hogy a panaszkodás és könyörgés önmagában nem fog rajtam segíteni, ha elmarad a hálaadás és a dicséret. Felkeltem hát, és Istent dicsőítő énekeket énekeltem. Ez segített, hogy a jó dolgokat is észrevegyem. Azóta is, ha tehetem, a reggeli csendességemet Istent magasztaló énekekkel kezdem.

Ha az éneklés önmagában ilyen erőt adhat, milyen hatása lehet akkor annak, amikor együtt énekelünk Istennek?! A közös éneklés összeköt minket az istentiszteleten – nem csupán lelkileg, hanem fizikálisan érezhető módon is, amikor együtt dobban a szívünk. Sőt az éneklés és dicsőítés még többet is tud: falakat dönteni. Börtönfalakat, mint Pál és Szilász esetében is (ApCsel 16,25). És börtönfalakat, amelyek a mi szívünket tartják fogva. (Ahogy egy énekünk szövege mondja: „Börtön az énünk, amelyből kitörni / Nem tudunk bűnünk sziklái miatt.”) Ha ezek a falak ledőlnek, az Isten kegyelme – igazi csoda!

Hálát adok Istennek, amiért Fiának halála által lehetőséget adott mindannyiunknak arra, hogy ledőljenek a minket fogva tartó falak. Hálát adok, hogy az őszinte bűnbánónak van bocsánat. Hálát adok, hogy a bocsánat nyomán összetört életek, összetört kapcsolatok gyógyulhatnak meg. És hálát adok az éneklés csodájáért, amely által könnyebben kifejezhetjük érzéseinket.

Kívánom, hogy a kedves olvasó is átélhesse a megváltás csodáját, és szívből tudja dicsérni az Urat!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 21. számában jelent meg, 2016. május 29-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.