Ülök a gyógymasszőrnél, várok a soromra. Megnyugtató a fakereszt látványa a szemközti falon. Egy ajándékba kapott, négynapos léböjtkúra második napját töltöm a Budapest melletti kisváros erdőszéli házikójában, ahol – azt ígérik – harmóniába kerül test és lélek, ahol megtalálhatom önmagam, elindulhatok azon úton, mely a gyógyulás, megoldás felé vezet. Két napja hallgatom a böjt jótékony hatásairól szóló magazin-bölcsességeket, melyet a koplalás testünkre-lelkünkre gyakorol, a csillagok állásával, a természettel, a belső egységgel és hasonlókkal összefüggésben. Mellékesen szó esik a nagyböjtről is, de csak ilyen keretezéssel. Egyfelől jó itt, mert pihenhetek, sokat sétálok, forrásvizet iszom, nem kell semmi fölösleges zajjal, sürgető teendővel foglalkoznom, finomak a teák a zöldség- és gyümölcslevek, érdekes ez a könnyedség is, egyfajta álom-szerű állapot, ami a nem evéssel jár. Másfelől hiányérzetem van, ez az egész kusza eszmerendszer – a koplalás mellett – mindenféle energiák, belső hangok és hasonlók segítségével ígér megtisztulást. Sehol semmi igazán komoly, böjti mélység. 

„Éhes voltam, szomjas voltam, mezítelen voltam, ezeket érezzük át Krisztus kínjaiból. Csakis ezeket, mert csak ezekre vagyunk képesek” – mondta Teréz anya.

A koplalással, testünk sanyargatásával igazán átérezhetnénk valamit Krisztus böjtjéből. Hiszen ő is koplalt, negyven napig a pusztában. 

A továbbiak a KötőSzó blogon olvashatóak.