Amikor elüti a hetet a toronyóra, János bácsi beharangoz a reggeli istentiszteletre. A parókia lelkészi irodája már megtelt asszonytestvérekkel, de még mindig érkezik valaki, mert behallatszik, amint a súlyos csizmák próbálnak megszabadulni a sártól a vasrácson.

Apám int, hogy kerítsek még egy ülőalkalmatosságot az érkezőnek. Jobb híján már hozom is a nyikorgó zongoraszéket. Tömörülünk. Fejünk felett az édesapám által fabrikált lila keretű papírkereszt világít töviskoszorúval a közepén. Ebben a félhomályban lágyan énekeljük: „Krisztus ártatlan bárány...” Ezek a meghitt alkalmak itt csendben zajlanak. Ha már olyan meleg van, hogy nem kell fűteni, akkor az imaházban gyűlünk össze és szép énekes liturgiával az oltár előtt folyik az istentisztelet. Ám a böjti szerda estéken, a nagy hideg ellenére is az imaházban vagyunk.

Az oltáron lévő vázában elszáradt fakó barkacsokrok már alig tartják magukat a nagyhétig. Néhány nyíló félben lévő pamacs nesztelenül pottyan le a szertartás alatt. Egy ilyen szerda estén, az imaházunk metsző hideget sugárzó nyerstégla padlójáról a felém verődő „Dicsőítünk Krisztusunk ki szenvedtél” korál éneklése közben, valami misztikus, szent és letisztult compassió jár át. Ebben a pillanatban a szerzeteseket nemcsak hogy megértem, de titkos vágy fog el a tiszta, e romlott világtól elvonatkoztatott kolostori életre. Szinte ott vagyok a hűvös, mívesen megmunkált boltívek alatt, mezítelen lábamon bőr saruval, csendben lépkedek novícius társaimmal az immola felé. Szürke darócvászon ruhám köteléke feszesre húzva derekamon – mintegy cilicium – emlékeztet Krisztus szenvedésére. Közben az ajkainkat halkan elhagyó gregoriánt hosszan visszhangozzák a kövek.

Ám e puritán kerengők mellett nekem előhajaz gyermekkorom egy másik világa is, az első Bach-élményem, a János passió. E mű családi lemeztárunkban is szerepelt, és a „böjti szerda esték” sorozatán részt vevő asszonytestvérekkel, valamint a megszokott bibliaórás férfiakkal együtt, apám magyarázatával én is végigéltem.

Később pedig a Deák téren Weltler Jenő bácsi vezényletével többször élőben is hallgatója lehettem. Az immár jól ismert János passió után lenyűgözött Bach Máté passiója is, amely iránti érdeklődésemet nagybátyám, Gáncs Aladár lebilincselő előadása lobbantotta lángra.

Negyedikes gimnazista voltam, amikor sikerült összekuporgatnom annyi pénzt, hogy megvegyem a Máté passiót 440 magyar forintért. A ballagási öltönyömre és cipőmre kaptam ezer forintot a szüleimtől. Osztálytársaim fiú tagjaival, egy péntek délutáni magyar óráról ellógva, a Rózsavölgyi hanglemezboltban megvásároltam a négy fekete ETERNA-korongot. Évek során zongorakivonatommal kopottra hallgattam e lemezeket. A ballagásomra pedig az erzsébetvárosi Gólya Bizományi Áruházban vásárolt kopott öltönyben és egy csúf fröccsöntött műanyag cipőben vettem rész. Többen kiröhögtek lestrapált, bumfordi cipőm miatt, de nekem így is megérte.

A passiók után már itt sorakoznak a Feltámadási ünnep hajnalán átélt toronyzenék emlékei. Akkor könnybe lábadt szemmel és mindössze 30 Wattal, számomra mégis eget rengető erővel szórtuk a négy égtáj felé a templomtorony ablakaiból Bach húsvéti kantátáinak részleteit: Der Himmel lacht! Die Erde jubilieret – A Menny nevet, a Föld ünnepel (BWV 66), Erfreut euch, ihr Herzen – Örvendj szívedben! (BWV 31)

Most más világ van. Megawattos hang és fényorkán között kell meglelnem böjti csendemet. S ha megtalálom, elvakított szemeim újra megláthatják martilapuk sárga mosolyában – a Megváltó feltámadt!!!