„Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.”

Az iskolában még a jó jegyekért, a naplóban a nevünkön átlapozásért, a diáktársunk mosolyáért is tudtunk könyörögni, felnőtt korra már finomodnak a kérések, ha egyáltalán még vannak, és nem felejtettünk el imádkozni. Sokan úgy gondolják, ha imádkoznak, akkor csak kérhetnek. Hiszen az ige is így szól: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.” (Máté evangéliuma 7, 7-8). És ha nincs erő, bátorság kérni, akkor inkább nem is imádkoznak.

A cikk a KötőSzó blogon folytatódik.