És most nemcsak arra gondolok, amit mindig elsőre idézünk: „jövevény voltam és befogadtatok” (Mt 25,35) Nem is csak arra, hogy Jézus maga is menekült volt, még kicsi gyerekként menekült Egyiptomba Heródes iszonyatos gyermekmészárlása elől, s ott élt családjával évekig. Ez a két bibliai szöveg nem mindenkit győz meg, mert nem beszél a másik oldalról, nem oszlatja el a bennünk lévő félelmeket.

A sok félelem közül az egyik, hogy mindenki abból indul ki, sok ezer terrorista is van a menekültáradatban. Ezt megcáfolni nem lehet, sőt, akár még el is hihetjük. Aki terroristákat akar csempészni valahova, az meg is teszi. Aki képes vonatokat, metróállomásokat robbantani, annak mindenféle menekülthullám nélkül is sikerülne becsempészni az embereit bárhova. Most talán egy kicsit könnyebb dolga van, kevesebb feltűnéssel teheti meg mindezt, de így is, úgy is megtenné. Így aztán egyértelmű, hogy a többi sok ezer jószándékú menekültet nem szabad büntetni azért, mert esetleg lehetnek a tömegben terroristák is – mondja ezt az emberség hangja, de nemcsak az. A Bibliában hasonló helyzetről szól 1Móz 18,20-33. Ábrahám alkudozik Istennel, hogy ne pusztítsa el Szodomát és Gomorrát, ha talál benne ötven igazat. Vagy csak negyvenötöt. Vagy csak negyvenet. Vagy csak harmincat, húszat. Nem, legyen akár tíz igaz ember is elég a hatalmas városban, ne pusztuljanak el ők is csak azért, mert a rosszaknak veszni kell! És Isten belement az alkudozásba. A városoknak végül mégis el kellett pusztulni, mert még tíz igaz sem volt köztük, de előtte Lótot és családját kivezette Isten a városból – mert olyan nincs, hogy az igazakat egy kalap alá vegye Isten a büntetést érdemlőkkel. S ha Isten nem venné ezt a szívére, hogyan vehetnénk mi a szívünkre, amikor ráadásul mi – Istennel ellentétben – nem látjuk az emberek valódi lényét, szándékait?

A menekültellenesek kórusában az egyik leghangosabb szólam azoké, akik fotókat posztolnak a Facebookon arról, mennyire semmibe veszik a menekültek az emberek adományait. Ládányi alma, bontatlan ásványvíz és egyéb ételek, valamint ruhák, cipők hevernek szanaszét.

Valóban nem könnyű megemészteni, hogy erőnk szerint adakozunk, s utána mégsincs megbecsülve az étel, ruha. A rossz érzés érthető. De idézzük csak fel az ötezer ember megvendégeléséről szóló történetet (Jn 6,1-13)! A helyzet hasonló: hatalmas éhes tömeg, ötezer férfi és a hozzájuk tartozó nők és gyermekek – ha mindegyik család csak háromtagú, akkor már tizenötezernél vagyunk. Hallal és kenyérrel lakatta őket jól Jézus, és igen, még ő sem volt képes pontosan kiszámítani, hogy mennyi elég ahhoz, hogy ne legyen maradék. Miután pedig mindenki jóllakott, Jézus a tanítványokat kérte meg, hogy a fel nem használt kenyereket gyűjtsék össze kosarakban. Az, hogy az emberek nem ettek meg mindent, nem azt jelentette, hogy nem becsülték meg a kapott ételt. Sejtem, hogy aki hosszabb útra ment, az vitt is magával a cókmókjában, amennyit tudott. Aki már éhezett életében, az duplán megbecsüli, ha van lehetősége ételhez jutni. De aki úton van, az azt is tudja, hogy nem tud hetekre előre betárazni, mert a cipelés nehéz, és menekülés, menetelés közben be kell osztani az energiát.

És igen, ezen a ponton eszembe jut az égből hulló manna esete is (2Móz 16): itt is éhes, menekülő emberek tömegéről van szó, akik először elégedetlenkednek, aztán kapnak – mintha égből pottyant volna – mannát és fürjeket. De csak annyit szedhetnek, amennyi egy napra elég, mert másnapra minden elromlik. Aki vándorol, annak az aznapra kell koncentrálni. Amint elkezdene hosszabb távra gyűjtögetni, berendezkedni, már nem lenne képes továbbhaladni. Aki vándorol, aki menekül, annak ki kell fejleszteni magában a bizalmat, hogy minden nap megadatik valahonnan, amire szüksége van. A nyárból indult, ráadásul onnan, ahol amúgy is melegebb van, nyári ruhában? Aki gyalogosan tesz meg többezer kilométert, az nem hozza el a komplett gardróbját magával – pláne, ha bombatalálat érte a házát, és nincs is mit elhozni. És akkor nincs más lehetősége, csak bízni abban, hogy mire ősz lesz, adatik meleg ruha, adatik kabát, szandál helyett meleg cipő és estére takaró. Akár Allahhoz imádkozik valaki, akár Jézushoz, nem marad neki más, mint ez a bizalom, hogy ami kell, az megadatik, hogy angyalok kísérik az útjukon.

Most azt az esélyt adta nekünk Isten, hogy angyalok lehessünk a menekültek számára. Szárny és dicsfény nélkül, takaróval, kabáttal és meleg cipővel a kezünkben menthetünk embereket szó szerint a megfagyástól. Jelenleg minden takaró és kabát számít, és minden más, az összes egyéni félelmünk nem számít.

(Dávid Adél, evangélikus lelkész)