Itt sor kerül az egyesületi – évi rendes és ritkán érdekfeszítő – közgyűlésekre, ezen felül azonban mind megajándékozottak lettünk: értékes és hasznos előadásokkal, a „másik” gyűjteményébe való bepillantással – akár a kulisszák mögé is, kirándulással és fraternizálással. Az idei alkalommal újra szép létszámmal – közel tucatnyian – képviseltették magukat evangélikus gyűjteményeink ebben a különleges, ökumenikus közösségben.

A három ragyogó nap után is maradt elmélkedni, töprengeni, irigykedni, csodálni valónk. (Azon túl persze, hogy ami „hivatalos”, miért fárasztó.) A Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola hegyi szállót formázó, modern épülete idilli és inspiratív környezetben, fenyőkkel körülvéve, hangos madárdallal, hatalmas pillangókkal, megtermett (gyáva) nyulakkal és csodálatos kilátással a királynék városára várja évről évre a hallgatókat. (Ezt irigyelhetjük.)

A Szaléziánum a közelmúlt egyik legnevesebb építészével és legnagyvonalúbb költségvetéssel felújított épülete, a tartalom azonban – a túltervezett kiadvány és hangzatos címek ellenére – sajnos szegényes. (Ezen van bőven töprengeni való.) Hasonlóan az érseki gyűjtemény bemutatása sok-sok kívánni valót hagy maga után, és nem csak azt, hogy miért nem bíznak egy múzeumot szakemberekre. (Ezen inkább ők gondolkodjanak.)

Talán többen is álltunk megrendülve az egykori veszprémvölgyi apácák kolostorának alapfalainál (itt készült a koronázási palást) vagy az egyik legszebb hazai középkori templomocskában, a Gizella kápolnában: az apostolok képének háttere még mindig ragyogó sötétkék, kőfaragványai beszédesek, s nagyon jól esik, hogy senkinek sem sikerült elrontani – ahogy sajnos sok-sok egyházi műemlékünket már igen. Ki a történeti érték fölé rendelve egyéb szempontokat, ki hozzá nem értésből vagy rossz ízléssel irányítva, gyakran persze pénz híján. (Ezen pedig mindenki gondolkodjon, akit érint. Mindenkit érint.) A műtárgyak védelme ezeknek a szakmáknak talán legfontosabb és legnagyobb kihívása: mi mindent tilos pincében tárolni, mi mindennek árt végzetesen, az – akár csak néhány órára – megemelkedő páratartalom, miért kezd egy frissen restaurált tárgy hirtelen újra romlani, mennyire egészíthetünk ki egy töredéket, melyek azok a papíralapú tárgyak, amelyeket visszafordíthatatlan kár ér a digitalizálással – ezt a sort hosszan lehet folytatni, tehát van min gondolkodnunk.

A fiatal levéltárosok szakmaszeretetről és tudásról tettek előadásaikban tanúságot. Nagyszerű, hogy van utánpótlás, hogy Szombathelytől Gyulafehérvárig, Soprontól Debrecenig vannak lelkes, felkészült kollégák: övék a jövő. Világi Dávid szellemes előadása pedig személyes büszkeséget is okozott. (Lehet csodálni!)

A zirci kirándulás újabb meglepetéseket tartogatott: a csodálatosan felújított apátsági templom, az igazán „rendben lévő” ciszter barát, a könyvritkaságok és az igényes enteriőrkönyvtár, a vadregényes arborétum méltó az elődökhöz. A látogatóközpont azonban – a túl sok technikai csoda ellenére is – mintha csak részben váltaná be a hozzá fűzött reményeket. (Gondolkodjunk csak, sokkal kisebb helyen és sokkal kevesebb pénzből mi mindent tudunk majd mi megvalósítani.) És persze az is kiderült, hogy nemcsak az ötletek megvalósításához, hanem a működés fenntartásához is nagy szükség van elegendő humán és anyagi erőforrásra. Legyen. Így legyen. (Ezúttal viszont töprengjenek az olvasók is…)