„Nekem a kérés nagy szégyen
adjon úgy is, ha nem kérem!”
/Nagy László: Adjon az Isten/

Sokáig gondot okozott nekem is az Istentől való kérés, a kérő imádság. Nem feltétlenül a szégyen miatt – azt mindig is éreztem, hogy ha valakitől, hát Istentől kérni nem szégyen – inkább valamiféle bűntudat blokkolta bennem a kérést. Dicsérni, hálát adni könnyen elfelejtek, bezzeg ha valami bajom van, vagy valami hiányzik, egyből eszembe jut az Isten!

„Nagyobb öröm adni, mint kapni” – ezt is jól megtanultuk.
Pedig tanulhatnánk a gyermekektől ezen a téren is. A gátlástalanságukból. Nem dicsőítenek, dicsérnek minket, ha nem figyelmeztetjük őket még megköszönni is elfelejtik a kapott dolgokat – még jó, hogy ilyenkor rájuk szólunk, hiszen a gyereket nevelni kell – bezzeg ha valamire szükségük van, egyből jönnek és mondják és kérnek és követelnek. Valószínűleg valami számunkra már felfoghatatlan természetesség keveredik bennük határtalan bizalommal, aminek következtében tiszteletkörök és hálálkodás nélkül fogalmazzák meg felénk kéréseiket és fogadják el azt, amit kapnak.

Néhány éve kezembe akadt Anthony Bloom Élő imádság című könyve. Ezt írja benne: „Könnyebb dicsőítő himnuszokat zengeni, vagy hálát adni Istennek, mint eléggé bízni benne ahhoz, hogy valamit hittel kérjünk Tőle.” Ma már a kérés, a kérő ima a legkedvesebb ima a számomra.

És ha csak a bajban, vagy amikor valami hiányt szenvedünk, jut eszünkbe az Isten?
Gondoljunk a Mi Atyánk soraira…
Mikor nem vagyunk mi bajban, végső soron? És mikor nem szenvedünk hiányt valamiben?
A létünk maga bajban levés, hiányt szenvedés, segítségre szorultság. A létünk maga állandó imádság.