Előkerülnek régi fotók. Rajta régi emberek, régi emlékek, régi helyek. Ott volt az, aki most nincs itt, ott volt még a papa, a kedvenc kutya, ott volt a fiatalon meghalt évfolyamtárs. Hogy hol készült a kép nem számít, csak az, hogy ki van rajta. A hosszú utazásokból is csak néhány helyszín maradt meg az emlékeimben, de az mélyen belém vésődött, hogy ki ült mellettem. Az út szépsége egyedül az útitárs személyén múlik.

„Vigyél el, az a jó, ha meg se kérdezel,
hogyha kézen fogsz és elviszel, vigyél el!
Vigyél el, mikor elköszönni nem lehet,
mikor elszakadni nem merek, vigyél el!”

Ezt énekelte Katona Klári, és egyre jobban tudom, rádöbbenek, hogy csak az számít, ki van mellettem, ki ül mellettem, ki szól mellettem. A helyszín, a történet mellékes.

Mózes is ezt mondta Istennek a pusztában: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!”

De régi képen még nincs ott a gyerek, aki ezt nem is érti. Az rendben van, hogy ezen a képen nincs rajta, de hol van ő közben, kérdezi. Miközben magyarázom, hogy ő akkor még nem is született meg, egyáltalán nem is volt, rájövök, hogy nélküle én sem az voltam, mint most, sőt, talán nem is voltam.

Vannak találkozások, melyek után az ember nem is érti, hogy lehetett idáig a másik nélkül élni.