A mélységben nem látok.
A mélységben nem hallok.
A mélységben nem ízlelek.
A mélységben nem érzem a szagokat és az illatokat.
A mélységben nem tudok mit mondani.
A mélységben nem tudok gondolkodni.

Érdekes, úgy tűnik, majdnem minden ember halállal kapcsolatos gyermekkori élményanyagának része a fej nélkül kétségbeesetten rohanó csirke, mielőtt megkopasztják és belekerül a levesbe.

Sokan mondják a mai embernek már nincs is szíve.

Szerintem feje nincs. Nekem legalábbis. Szívem van. Dobog, dolgozik, hajt, s mi több, érzéseket is hordoz. Van, mikor egészen szaporán ver, a torkomban dobog, nem csak bringázáskor.

Fejem nincs. Látom mi van körülöttem, de nem LÁTOK. Hallom a hangokat, de nem HALLOK. Érzek ízeket, de nem ÍZLELEK. Meg tudom különböztetni a szagokat, de nem SZAGOLOK. Fecsegek, de nem BESZÉLEK. Tervezem a napot, a hetet, kombinálok, következtetek, de nem GONDOLKODOK.

Mélységben vagyok.
Tanulok.
Olyasmit, amit csak a mélységben, amit csak fejvesztve lehet.
Figyelni a szívemre. Nem szemmel LÁTNI. Nem füllel HALLANI. Nem nyelvvel ÍZLELNI. Nem orral SZAGOLNI. Nem szájjal BESZÉLNI. Nem aggyal GONDOLKODNI.

Szívvel élni.