Persze hogy van megtorpanás. Persze hogy van bizonytalanság. A kudarcaim után mindig azzal hitegetem magam, hogy most már elég tapasztalt leszek a problémáim kezeléséhez. Aztán mégis rendre túltesznek rajtam az újabb kihívások.

Ráadásul néha olyan helyzetek adódnak, amikből semmiképpen sem tudok jól kijönni. Miért nem lehet úgy, hogy a jelek mindig egyértelműek, és csak rajtam múlik, hogy következetes maradok-e?

Persze ha belegondolok, tudok olyan esetekről is, amikor az egyértelmű jelek ellenére mégis a saját fejem után mentem. Elismerem, rászolgáltam, hogy kiszolgáltatott legyek.

Mégis ágaskodik a nem létező önérzetem, hogy velem ne beszéljen rébuszokban még az Isten se. Pláne ő ne. Hiszen neki kell a legjobban tudnia, hogy mennyire esendő vagyok. Adjon olyan feladatokat, amiket megoldhatok, és amik teljesítése után egy kicsit legalább büszke lehetek magamra.

De nem elég, hogy ő hallgat, hanem ráadásul még jönnek a bornírt közhelyeikkel is a jó tanácsadók, mint például: „az igazság mindig a kettő között van”. De kérdem én: két ostobaság közt ugyan mit keresne az igazság?

És miért olyan egyértelmű, hogy egyik választás sem helyes? Legalábbis egy harmadik út mindkettőnél értelmetlenebbnek tűnik.

Talán meg kéne fordulni? De akkor mi van az eddigiekkel? Mi van a követéssel? Mi van azzal, hogy ő, aki elhívott engem, velem volt? Lehet, hogy a tévutakon is mellettem jött? És csak így akar rávezetni a helyes irányra? Talán tényleg meg kéne fordulni. Jobb később mint soha.