Amilyen megfontolt bölcsességgel írt az ökumené mai helyzetéről dr. Korányi András professzor, annyira meghökkentett Az ökumené korlátai címmel közölt cikk tartalma az Evangélikus Élet 2015. február 8-i számában (10. o.).

Korántsem állíthatjuk, hogy az egyházak egymással való kapcsolatában és megélt közösségében minden rendben volna. Mégis, ha rövid visszapillantást teszünk a múltba, akkor kiderül, milyen sokat léptünk előre.

Az 1950-es években a katolikus egyház még határozottan tiltotta saját híveinek, hogy belépjenek más felekezetek templomába – akár istentiszteleten kívül is, nem szólva a liturgikus alkalmakon való részvételről. Napjainkban pedig együtt imádkozunk, és kölcsönösen prédikálunk egymás templomában. Sőt egyre több helyen van közös használatú istenháza szerte az országban (például Herceghalomban).

Míg korábban eltiltották a szentségektől azt a katolikus hívőt, aki protestánstemplomban tartotta esküvőjét, 2004 óta közösen elfogadott ökumenikus istentiszteleti rendet használunk a házasságkötések alkalmával, s bármely felekezet templomában megtartható az ünnepélyes esküvő mindkét egyház lelkészének, papjának közös szolgálatával.

1999. október 31-én a római katolikus és az evangélikus egyház felelős vezetői aláírásukkal elfogadták a megigazulásról szóló Közös nyilatkozatot. Ebben együtt valljuk, hogy az üdvösség egyedül Krisztus érdeméért, hit által, kegyelemből adatik, és mindnyájan részesei lehetünk, felekezetre való tekintet nélkül.

Napjainkban komoly tárgyalások folynak az egymás úrvacsorai közösségében való alkalomszerű részvétel lehetőségéről anélkül, hogy bárkinek el kellene hagynia saját felekezetét. Egyeztetések tervezete készül 2017 közös ünneplésére a reformáció elindulásának ötszázadik évfordulója alkalmából. Nem a szakadást vagy éppen Luther kiátkozását ünnepelnénk, hanem a mindenkinek szóló evangélium, Krisztus kereszthalálának és feltámadásának örömhírét, amely újra reményt ad a 21. század megtört szívű, eszmékből és rendszerekből kiábrándult emberének is.

Vajon ezek a példák nem Jézus imádságának beteljesedését jelzik, aki azért imádkozik, hogy mindnyájan egyek legyünk, s elhiggye a világ, hogy az Atya küldte őt mindnyájunk megváltására (Jn 17,20–23)?

Fenti törekvésekkel kívántam illusztrálni azt, hogy minőségében más napjainkban az evangélikus és a római katolikus egyház egymás közti viszonya, mint Luther korában. Másmilyen a mai római katolikus egyház lelki élete is. Biblikus igehirdetések hangzanak el a szószékekről, anyanyelven tartják az istentiszteletet a II. vatikáni zsinat hatására. Amennyire fontossá vált a prédikáció a katolikus egyházban, annyira elmaradhatatlan része az evangélikus istentiszteletnek az úrvacsora. S ez kölcsönhatás az ökumenében.

Az ökumené nem arra törekszik, hogy a keresztények mindnyájan római katolikusok vagy éppen evangélikusok legyenek, de arra igen, hogy egymást Krisztusban testvérnek ismerjék el, sőt egymás felekezetét minél teljesebben egyházként értelmezzék. Ezen a téren további közös munka vár az ökumené szakavatott teológusaira.

Nem szabad felednünk, hogy különbség fedezhető fel a római egyház teológiai felfogása és a hívek kegyességi gyakorlata között. Ez különösen kitűnik Mária és a szentek tiszteletének a kérdésében. Ezt azonban katolikus testvéreink sem tartják üdvösségbe vágó kérdésnek, miután abba sem Máriának, sem a szenteknek nincs beleszólásuk.

Néhány mondat nehezen értelmezhető lelkésztestvérünk tollából a hivatkozott cikkben, és ezért megtéveszti az Olvasót: „…régóta tudom, hogy az, ami a felekezetek közeledésében »megbékélt különbözőség« címén egyre tovább halad, nem az Úr Jézus akarata szerinti (vö. Jn 17,20– 21) lelki egység, hanem fokozódó mértékben valami más. És azt is tudom, hogy ez az »ökumenizmus« nem fog megállni a névleges keresztyénség határainál!”

Úgy vélem, a megbékélésre biztatás mindenképp jézusi gondolat (Mt 5,25: „Békülj meg ellenfeleddel…”), s korántsem jelenti hitbeli meggyőződésünk feladását, de kötelez a Krisztusban megismert testvér elfogadására. A különbözőség pedig a jelenlegi tényállást rögzíti – de a megbékélés jegyében. Ez meggyőződésem szerint egybecseng Jézus keresztyén egységért mondott imádságával.

Ha pedig az ökumenizmus nem áll meg a névleges keresztyénség határánál, ez akár pozitívan is értelmezhető. Ugyanis ebből az következik, hogy megélt, valóságos keresztyénségre biztatják, segítik egymást az ökumenében részt vevő egyházak, illetve tagjaik. Hogy a szerző is erre gondolt-e, azt nem lehet tudni, mivel ködbe vesző, kétértelmű mondatokkal adja tudtunkra.

Miután kollégánk többször idézi Luthert, akit magam is nagyon szeretek olvasni, sőt idézni is, ebben az esetben mégis meg kell jegyeznem, hogy más korban élt, más élethelyzetben, ezért kiragadva a korból és az adott, sajátos élethelyzetből könnyen félreérthető, és aktualitását veszti a citátum. Egyetlen példát említek: „Nekünk nem kell az olyan béke és egység, amelyért Isten igéjét kellene elveszítenünk. Hiszen ezzel az örök életet is és mindent elveszítenénk.” Az ökumenében mindegyik egyház legjobb teológus tudósait küldi a párbeszédre, akik nem az igét akarják feladni, hanem közösen még jobban meg szeretnék érteni s együtt megvallani éppen Krisztushoz tartozásukat. Ezért aki az ökumenében részt vesz, jobban megérti a másik egyházhoz tartozó keresztény testvért, annak hitét, és maga is erősödik személyes meggyőződésében. Aki kirekeszti magát az ökumenéből, az saját magát vonja ki annak áldásából, és gyengíti Krisztusban való összetartozásunk hitelességét.

Hogy mindebben Ferenc pápának milyen szerepe, küldetése van, hogyan tölti be Róma püspöke a feladatát, s mennyire figyel személyére a világ, azt döntse el a kedves Olvasó.

A szerző a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának korábbi elnöke.