Követem őt. Könnyűnek tűnik. Csak menni kell utána.

Tyúkanyó vezeti a csibéit. Ovisokat az óvó néni. Valahogy így.

De ez valami más. Ez a követés nem kényelmes biztonság.

Mi értelme van követni valakit, aki maga sem tudja, hogy hová megy?

Mi értelme van követni valakit, akinek semmije sincs?

Mi értelme van követni valakit, aki saját szenvedését jövendöli, és követőinek sem ígér különbet?

És éppen ez a lényeg.

Ha mérlegelsz, vége. Nem indulsz el. Minden ellene szól, és semmi nem szól mellette. A döntést nem segítik érvek, csak ellenérvek léteznek. Hogy miért ne.

Aki valami oknál fogva mégis elindul, annak nem szabad mérlegelnie. Felelőtlenül kell otthagyni a hálót, asztalt, minden addigit. És még utána sincs semmi kárpótlás. Titkos búvóhely, elrejtett kincs, megváltó tudás. Semmi, konkrét és kézzelfogható, amiért úgymond érdemes volt. Amiért majd később irigykedhetnének azok, akik most a markukba röhögnek.

Az egyetlen, amiért talán mégis érdemes mérlegelés nélkül indulni, belevágni, hogy azok akik megtették, életük legcsodásabb történéseként beszélnek róla és nem cserélnének senkivel. Úgy tűnik, hogy valami mégis csak történik útközben. Adatik valami megfoghatatlan. Valami, ami inkább csak a tekintetekben látszik, a mozdulatokban, abban, ahogy jár, ahogy leül, majd feláll az illető. Hogy mi okozza a követésnek ezt a békés örömét? Aki ismeri, nem tudja elmondani. Aki nem, az akkor sem értené, ha valakinek sikerülne számára szavakba önteni.

Egy megoldás van. Elindulni.