Egyformák mind, mint Platón leláncoltjai a barlangban. Te vagy az egyik. Ugyanazt látod és véled, amit a többiek.

Te vagy az egyik fa a sok egyforma közül. Pedig mind más. Nincs két egyforma. Mindegyik egyedi. Együtt azonban szép, egységes képet adnak. Minden fekete-fehér. Mégis valami fontos most kezdődik. Mentés? Irtás? Egy közülük tehát más.

Miért pont te lennél? És miért pont ne? Mit jelent elhívottnak lenni?

Talán kivágnak, hogy lássák tőled az erdőt? Talán egyedül téged hagynak meg, hogy legyen aki túléli az irtást?

Látod a táncoló árnyakat a barlang falán. Azt hitted, tényleg minden így van, ahogy a többiek is látják. De egyszer csak jön valaki, és feloldja láncaidat. Nem érted. És nem állhatsz ellent. Szabad lettél visszavonhatatlanul. Elhívott vagy. Nem áll hatalmadban elutasítani.

Felállsz. Megfordulsz. A barlang falára vetített árnyékok helyett először meglátod a tüzet és az árnyakat adó alakokat a maguk valójában. Aztán elindulsz kifelé. És meglátod, hogy nem a tűz az igazi fényforrás, hanem létezik Nap is. És hogy vannak színek. Az ég kékje, a fák zöldje, a virágok pirosa, sárgája, a naplemente bíbora, a tenger zöldeskékje.

Elindulsz felfedezni. Közben ott hallod a hangot a lelkedben: „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Gen 12, 1-3)