„Éheztem, és ennem adtatok...” – ismerjük a jézusi mondást. Vajon tényleg képesek vagyunk ezt betartani? Egyáltalán észrevesszük-e a körülöttünk lévő nélkülözést vagy kiáltó szót, vagy már olyan nagy a szívünkben a közöny, hogy valóban csak pusztába kiáltó szóvá válik a segítségkérés? Egy norvég segélyszervezet egy buszmegállóban ücsörgő, fázó gyermek segítségével a helyi lakosság érzékenységét kívánta növelni arra, hogy adományokkal segítsék a nélkülöző szíriai gyermekeket. A videó nemcsak Norvégiában, hanem az egész világon elterjedt, sőt Magyarországon kipróbálták, hogy egy forgalmas téren – a budapesti Kálvin téren – hogyan reagálnak az emberek, ha ők látnak segítségre szorulót. Mint a videóból kiderül, sokan észre sem veszik a fázó kislány mozdulatait, de vannak, akik igen, és segítenek.

Ez a két videó valójában nem kampányol, nem mond semmi mást, mint – talán – csak azt, hogy a lesütött szemű rohanás helyett vegyük észre a körülöttünk lévő világ hozzánk intézett szavát. Hogy ne csak saját jólétünkre gondoljunk, hanem javainkkal – jézusi módon – mások számára is éljünk. Mintha láthatóvá válna a jézusi mondat manapság. Mintha képessé válhatnánk a segítségnyújtás keresztény gyakorlatára. Olyan sokszor elfogadjuk magunkra nézve a zsoltáros szavát, de annál ritkábban látjuk meg benne azt az üzenetet, hogy mi is válhatunk azokká a segítőkké, akiken keresztül másoknak enyhülésük lesz. A kérdés tehát az, hogy élünk-e a ránk bízott, másoknak szóló lehetőségekkel.

„Ha kiált hozzám, meghallgatom,
vele leszek a nyomorúságban,
kiragadom onnan, és megdicsőítem őt.”
(Zsolt 91,15)