Az evangélikus honlap látogatói azért is ismerhetik a most megjelentetett mű szerzőjének nevét, mert nem régen itt a honlapunkon már bemutattuk dr. Kovács Miklóst, mint történészt, aki 2012-ben fejezte be és adta ki az Abádi Benedekről (nyomdász és prédikátor a reformáció korában) szóló olvasmányos könyvét, amelyet Ittzés János ny. püspök is támogatott a kiadás elősegítésével. Sőt komoly ajánlást is írt az alkotáshoz, hogy minél több evangélikus olvasó figyelmét és érdeklődését felkeltse a haza reformáció egy jeles alakja iránt. 

Most a szerző legújabb könyvében, mint egy 200 oldalon keresztül Juhász Gyula „verscsodáinak” ismertetésével, elemzésével foglalkozik annak érdekében, hogy a nagy és tragikus lelkületű szegedi költő lelki és szellemi titkainak mélységeibe bevezessen minket. Mint az alcím jelzi, három fő témája van a kötetnek, s az egyik téma fontosabb, mint a másik, aligha szabadna közöttük rangsorolni: hit, hazaszeretet, szerelem. Ezt a sorrendet a könyv alkotója adja így meg. 

A könyvbemutatón megható szavakkal mesélte el a szerző, hogy miképpen került kapcsolatba Juhász Gyula költészetével már 1954-ben, amikor tanára egy diáktársával együtt a fővárosba küldte havi 320 forintos ösztöndíjjal, hogy „Juhász Gyula úgynevezett elfekvő verseit a történelmi Magyarország területén megjelent folyóiratokból és napilapokból” felkutassák, és azokat lajstromozták a „kritikai kiadás” számára, ami azután pár év múlva meg is jelent, és a mai napig használatos kiadvány. Ez a kritikai kiadás (1961) természetesen – nehéz idők miatt – nem lehetett teljes, mert azokból az akkori marxista kulturális ideológia miatt kimaradtak a Trianon versek, és a szerző – elmondása szerint – emiatt mindig hiányérzettel küzdött. Pár perces élménybeszámolóra épülő bevezetésében, könyvbemutatójában felvázolta, hogy annak idején elsősorban arra hivatkoztak a felelős „megmondók”, hogy Juhász Gyula a Trianon tragédiájával kapcsolatos verseket „nem szívből írta, hanem hogy ezzel is alkalmazkodjék” a kenyéradó hatalomhoz, mert kenyere mindig szűkében volt. Kovács Miklós az általa írt könyvvel a kezében nyomatékosan jelentette ki az irodalmi érdeklődésű gyülekezet előtt, hogy ő azt szerette volna ebben a kötetben, a megfelelő részben, bizonyítani, hogy Juhász Gyula hazaszeretete, és a Trianon tragédiája miatt is született versei igenis szívből jövőek. 

Kovács Miklós igyekezettel hangsúlyozta azt is, hogy Juhász Gyula világképének jelentős és fontos része volt a szociális érzékenység, és költői naiv ábrándossággal álmodott egy olyan társadalomról, amelyben „a munkás megkapja méltó bérét, / És nem lehet henyélni bíborban és selyemben, / S a paloták alatt nem támolyog az éhség, / S ebek harmincadán nem tengődik a szellem.” Szívünkből szól a nagy költő, és talán jobb is neki, hogy nem érhette meg (+1937) az újkori internacionalista arisztokrácia dőzsölését, hazug privatizációval szerzett vagyonát, a külföldi bankszámlákat, és Horvát országi nyaralók históriáját, a több száz lovas luxusautóikat, milliós és milliárdos bevételeket, és közben még mindig vannak éhezők, sőt éhező gyermekek, és „ebek harmincada” se jut bizonyos kritikusoknak. Juhász Gyula naiv lelkesedéssel hitt egy boldog földi világban, de ő járt jól, hogy nem kellett belekóstolnia a gulyáskommunizmus túlsózott ideológiai pörköltjébe. A kötet az első vers kapcsán érinti ezt a szomorú témát (ne legyenek éhezők), és egyetértünk ezzel a céllal, de most térjünk vissza a kötet első verséhez és annak elemzéséhez.

A vers 1919. április 9-én jelent meg a Délmagyarország címoldalán: „A Tisza-parton halkan ballagok, / És hallgatom, mit sírnak a habok?” Komoly történelmi visszapillantás – Attila király, Ajtony vezér, Dugonics András, Törmörkény István, Gárdonyi Géza, Petőfi Zoltán – érzékelteti számára az idő múlását. „Megállok felhős tavaszég alatt, S míg megy a víz és az idő szalad,” – s a folytatás oly kedves a szívünknek, hogy igazi hiterősítésként olvashatjuk a záró sorokat: „Érzem, hogy az öreg Tisza felett / Az örök élet csillaga remeg.” 

Természetesen nem lehet ennyivel elintézni Juhász Gyula hitét, mert tágul az a bibliai rendnek megfelelően a szeretet valóságává. Ez fejeződik ki „A hegyi beszéd” című versben, aminek a kötet szerzője szerint ezt az alcímet adhatjuk, hogy a „szeretet apoteózisa”. Talán az egyik legtágabb ölelésű, és minden keresztyén tanításként ható vers ettől a költőóriástól: „Imádság a gyűlölködőkért”. 

Ennek a pár sornak nem célja, hogy átfogó könyvismertetéssel szolgáljon, csak a figyelmet szeretné felkelteni a témák miatt, amelyet a szerző a már említett alcímben adott meg, s a hit után, a hazaszeretet következik. „Amit feledni nem lehet: Trianon”! Ez a fájdalmas vers 1927. június 4-én jelent meg, ugyancsak a Délmagyarországban, vezércikként. Ebből csak egy részletet emeljünk ki, és olvassuk hozzá a szerző kommentárát, de mi magunk is elgondolkodhatunk e szakasz felett:

S tudnád feledni a szelíd Szalontát,

Hol Arany Jánost ringatta a dajka,

Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,

Hol Korvin Mátyást rengeté a bölcső, 

Bírmád feledni Kassa szent halottját

s lehet feledni az aradi őskert

Tizenhárom magasztos álmodóját,

Kik mind, mind várnak egy föltámadásra? 

A vers békés kivárásra tanít bennünket, aminek éppen a bizodalmas hit a lényege, hogy „lesz még” feltámadás, „a Trianon vers egész szelleme, fájdalmas hangú nemzetféltés” – írja a verselemző – és egy igazi magyar jövő bontakozik ki a versben „a különös történelmi tablón”, mert ilyen nevek sorjáznak figyelemre méltó tisztességes sorban: Széchenyi, Ferenczy, Ady, Petőfi, Kossuth, Arany, Korvin Mátyás, II. Rákóczi Ferenc és az aradi Tizenhárom. 

„A halhatatlan szerelem: Milyen volt…” című fejezetre csak éppen említés szintjén hívjuk fel a figyelmet, hiszen alighanem ez Juhász Gyula költészetének legismertebb része. Ennek okát most nem firtatjuk, de aligha titok előttünk, hogy sokáig miért csak tangenciálisan szólhattak jeles tudósok Juhász Gyula istenhitének gazdagságáról és a hazaszeretet szent komolyságáról. 

Megjelent tehát, kézbe vehető, olvasható, élvezhető ez a könyv, amit dr. Kovács Miklósnak köszönhetünk, aki az előszóban ezt írja: „Verseinek elmélyültebb tanulmányozásával egyre inkább úgy látom, hogy Juhász nemcsak Szegednek, nem is csak hazájának, hanem korának is egyik legnagyobb költője”! „Juliens Romains, francia költő, drámaíró” – 1927-ben egy interjúban ehhez még hozzátette, hogy „Juhász Gyula Európa egyik legnagyobb költője”. 

Talán annyi szubjektivitást megengedhetek magamnak, hogy említsem, újra is újra meghatódva járok a mai Juhász Gyula utcában, ahol a benn a ház udvarán mellszobra csendes magányában, és megyek a nem messzi Tisza parton, és meg-megállok a régi híd közelében az 1957-ben felállított szobra előtt és én elsuttogom, hogy „Érzem, hogy az öreg Tisza felett / Az örök élet csillaga remeg.”

Szeretettel ajánljuk bárki figyelmébe dr. Kovács Miklós: Egy költőóriás verscsodái – Juhász Gyula hite, hazaszeretete, szerelme, Szeged, 2013. (Kiadja a szerző). 

A szerző egyházunk nyugalmazott esperese.