Karvai Ottót, a Yamaha Magyarország műszaki vezetőjét, pont harminc éve ismerem. 91-ben lett a tanulóm, vagy ahogy akkoriban mondtuk, az inasom. Ottót érdeklődő srácnak ismertem meg, szerette tudni mitől működnek a dolgok. Történt olyan eset is, hogy amíg én elmentem a raktárba fékpofákért, addig Ő nemcsak a kerekeket, de a szelepfedelet is  levette a kispolszkiról, biztos ami biztos. Az érdeklődése akkoriban még kizárólag a négykerekűekre fókuszált, de nemcsak a szerelés, a vezetés is érdekelte. Ottó a szomszéd utcában lakott, és néha a mi földes utcánkba járt át driftelni, az apjától kölcsönvett Fiat Argentával. Hogy hogyan lett a „Fiatos srác a szomszédból”, a Yamaha Motor Europe NV Magyarországi Fióktelepe első embere, most megtudjuk.

– Neked mi volt az első motoros élményed?

– Apámnak volt egy Babettája. Nem a „Lindás”, hanem még a merevvázas, nagykerekű őstípus. 12-13 évesen már nagyon úgy éreztem, ezt nekem szerelni kéne, tehát többször is piszkálgattam. Akkoriban még a félelem nélküli önbizalom pótolta a szakmai tudást, de viszonylag sikeresen „műtögettem” a Babettát. Azzal mentem először, de mivel már mindene szar volt, és mindig tolni kellett hazáig, ez nem hozta meg a kedvem a motorozáshoz. Ráadásul akkorra már tudtam autót vezetni, hiszen apám többször kivitt a Trabantjával a repülőtérre (Dunakeszi), és ott rodeózhattam. Az autó sokkal jobban vonzott, mint a motor, nem kellett sokat gondolkoznom a „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésen. A Fóti gyermekváros szakközép iskolájába jártam, és hozzád kerültem gyakorlatra az utolsó évben.

– Hát persze, így ismerkedtünk meg. (Egy darabig azt hittem – a küldő iskola neve miatt –, hogy Ottó árva gyerek, de hamar kiderült, hogy nem. Abban az időben vettem a telket Dunakeszin, így szinte szomszédok lettünk) Akkor ennyi volt a kölyökkori motorozás?

– Nem, azért még próbálkoztam. Jöttek a haverok, hozták a Verhovinákat, Simsonokat büszkén mutogatni, kipróbálni. A Verhovina kétsebességes kézi váltója nagyon tetszett, egy kézmozdulattal lehetett kuplungolni és váltani. De a sorsomat végül egy homokbarnára festett Simson pecsételte meg. Tuningolt motor volt, lehajlított kormánnyal, hegesztett kipufogóval, odaadták egy körre, hogy mi a véleményem róla. Mivel én már autót is vezettem, menő csávó voltam a környék srácai között, adtak a szavamra. Mentem egy kört, és már visszafelé jöttem, amikor az utcádba befordulva, megcsúszott az első kerék, és mintegy 15 kilométeres sebességgel pofára estem. Elgörbült a kormány, elszakadt a lábtartógumi, megkarcolódott a festés. Felállítottam a porból, visszavittem a srácnak, nagyon elszégyelltem magam. Akkor eldöntöttem, én a büdös életben nem motorozom többé. Hozzáteszem, autót akkor már napi szinten vezettem, pont elég izgalmat adott az is, és tényleg menőnek számítottam a haverok között. Tehát hosszú csend következett motoros vonalon.

– Na igen, az autó engem is nagyon vonzott kölyökkoromban. Főleg egy Belmondó film megnézése után! Mennyire lett hosszú az a „csend”?

– Bő 10 évig tartott, vagy tovább is. Miután a Yamahához mentem dolgozni, akkor kezdett újra érdekelni a motorozás. Ott volt az a rengeteg motor, bizony megmozdította bennem a vágyat, de 2005-2006 körül jött el az a pillanat, hogy fel is üljek egyre. Jogsim még nem volt, de különböző rendezvényeken  – például Hungaroring – csak összeszedtem magam, és elkezdtem motorozgatni.

– Mázlista. Mi történt veled abban a tíz motor nélküli évben?

A cikk itt folytatódik.