„Szeretlek…”: ez már nehezebb szó. Sokszor érezzük: van, aki gyakran mondja, sokaknak viszont nehéz őszintén, a megfelelő időben, intonációval mondani. Egy párkapcsolatnak mérföldköve az, amikor a felek először ki merik mondani egymásnak ezt a „bűvös” szót. Egy házasságban szintén nagy dolog, ha sok év után még mindig kimondják. Nem mintha akkor a bátorság lenne a kérdés – az a nagy dolog, ha a szeretet valóban megmaradt. Másokról talán könnyebben kimondjuk egy harmadik személynek, hogy szeretjük, de a másik ember szemébe mondani, hogy „szeretlek”, súllyal, őszintén, igazán, belecsomagolva mindazt a rengeteg mindent, amit ez a szó magában foglal – ez az egyik legfontosabb és olykor a legnehezebb dolog a világon.

Szeretni sokféleképpen lehet. Sok mindent lájkolunk, sok mindenkit lájkolunk, mégis, egy becsben tartott használati tárgy, egy franciakrémes, a kutyánk, az osztálytársunk, a szüleink vagy házastársunk szeretete között igen nagy különbségek vannak. Szeretni lehet szavakkal, cselekedettel és más „nyelveken” is, például testi érintéssel, minőségi idővel, és így tovább.

A keresztény ember számára a szeretet képessége abból származik, hogy Isten már előbb szeretett minket. Gyönyörű kép, hogy az első ember orrába lehelt lélek életet adott az embernek. Az élet magában hordja az érzelmi kötődés képességét és szükségét is. Isten szeretete és egymás szeretete nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket. Muszáj, hogy valaki szeressen, és muszáj, hogy valakit szerethessünk.

„Arról fogja megtudni mindenki…” Karácsony másnapjának igehirdetési igeszakasza János evangéliumának a 13. fejezetéből szólt (34–35. versek). Itt Jézus szavai egyértelműek, tiszták, érthetők. Persze kicsit akár „sokkoló” is lehetett ez a szakasz az embernek, hiszen szenteste még gondolatban a jászol mellett állt, karácsony másnapján pedig abba a jelenetbe csöppent bele, amikor Jézus megmossa tanítványai lábát. A lábmosás utáni beszélgetés része lesz az, hogy nyilvánvalóvá válik az olvasó számára Júdás árulása, aki ki is szalad a szobából.

Jézus Júdás kirohanása után egy rövid igehirdetést mond a tanítványoknak: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten dicsőült meg őbenne; ha pedig az Isten dicsőült meg benne, az Isten is megdicsőíti majd őt önmagában, sőt azonnal megdicsőíti őt. Gyermekeim, még egy kis ideig veletek vagyok: kerestek majd engem, és ahogyan megmondtam a zsidóknak, hogy ahova én megyek, oda ti nem jöhettek, most nektek is ezt mondom. Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”

Mit jelent a szeretet parancsa ebben az összefüggésben? Mitől új ez a parancsolat? Valóban új ez?

Dr. Gellérd Imre unitárius lelkész írja Aszeretet című tanulmányában: a szeretetről annyi helyen, annyi alkalommal, annyi módon beszélünk, hogy azt is gondolhatnánk, nincs mi újat mondani róla. Aztán megállapítja: „A szeretet nem művészi téma, amelynél az ábrázolás újszerűsége a fontos, hanem inkább kenyér, amelynél az »új« fogalma gyakorlatilag fel sem merül, hanem csak szakadatlan minőségi létezése.”

Elgondolkodtató ez a mondat, és persze továbbgondolandó is. A szeretet az ember életében, kisgyerekkorától kezdve, olyan fontos, és úgy kell, mint egy falat kenyér. És ha belegondolunk, akkor tulajdonképpen az életünkben azért küzdünk, hogy szeressenek, elfogadjanak, értékeljenek bennünket. És amikor ez a vágy, hogy szeretve legyünk, Isten felé is hajt minket, akkor Istennél valami olyat tapasztalhatunk, ami az egész szeretetsóvárgásunkat átalakítja.

Félve mondanám azt, hogy betölti, mert lehet, hogy Isten feltétel nélküli, tiszta szeretete betölti a lelkünket, a lényünket, de azt is érezhetjük, hogy pótolni sosem fogja tudni azt, ha a másik ember nem szeret minket. Ha nem szeret a családunk, a társunk, azok, akik a legfontosabbak, akiktől a leginkább akarjuk a szeretetet. Ha Isten áll az életünk középpontjában, ha ő a legfontosabb számunkra, akkor az ő szeretete lesz a legfontosabb. Mégis hozzá kell tenni: Isten egymásra bízott minket, közösségbe teremtette az embert azzal az igénnyel és készséggel, hogy egymást szeressük.

„Szeresd azért az Urat…” Mózes 5. könyvében a 6. fejezet 4–5. verse, a Sömá imádság a zsidó hitvallás alapja: „Halld meg, Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr! Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!”

Az utóbbit Jézus is idézi a szinoptikus evangéliumokban, amikor az írástudók próbára teszik őt a törvény ismeretét illetően: „Jézus így válaszolt: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,37–40) Jézus összefoglalására nincs több kérdésük a törvénytudó érdeklődőknek.

Isten szeretete, az egy és egyedüli Isten szeretetének imperatívusza tehát régi felszólítás, a hagyomány szerint Mózestől való, melyhez Jézus hozzáteszi a felebarát, embertárs szeretetét. Illetve ez sem új, jézusi felszólítás: a Tóra hagyományában nagy hangsúlyt kap a felebarát szeretete és a közösségben tartózkodó jövevény szeretete is. Ennek a mértéke – amely önmagában nem kis feladat –, hogy az ember úgy szeresse a másikat, mint magát.

Bolyki János fontos dologra mutat rá az „Igaz tanúvallomás” – Kommentár János evangéliumához című könyvében (Osiris Kiadó, 2001): Jézus ezzel a parancsolattal megalapozza az őt követő közösség, későbbi gyülekezetek etikáját, azt, hogy a közösség élete a szeretetre, egymás szeretetére kell, hogy épüljön. Azzal, hogy ennek mércéjét az ő saját szeretetéhez kapcsolja, egymás szeretete „egyenlő rangot nyer az Isten szeretetével”, amelyről maga Jézus mondja, hogy a legnagyobb parancsolat. Úgy szeress, ahogyan én szerettelek benneteket – amíg közöttetek voltam. Jézus a saját szeretetének szintjéhez emeli az emberi szeretetnek, egymás szeretetének fontosságát.

Ezért olyan pusztító a szeretet koldulása, az az emberi sors, amelyben betöltetlen marad ez a „falatszerű”, elemi igény. Pusztító, amikor egy gyereknek úgy kell felnőnie, hogy nem ölelik meg, nem dicsérik meg, nem örülnek neki, nem mondják el neki, hogy mennyire csodálatos, és men - nyire szeretik. Ezért olyan pusztító, amikor valaki olyan kapcsolatban reked, amelyben a társa, akivel talán valaha szerették egymást, megvonja tőle a szeretetét. Ezért olyan pusztító, amikor valakit, aki tiszta szívéből szereti a másikat, nem szeretnek viszont.

A szeretet vágya valóban koldusokká tesz bennünket, és ez a hiány deformálja a lelkünket, az egész lényünket. A szeretet kell, mint egy falat kenyér. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy mennyire nehéz őszintén szeretni, vagy akkor szeretni, amikor a másik nehezen szerethető, vagy amikor a másik, bár vágyna rá, mégsem fogadja el a szeretetünket.

Tudjuk, hogy olykor önmagunkat is nehéz szeretni. Ez utóbbi talán még nagyobb kihívás. Azt is tudjuk, hogy a szeretet gyakorlat. Könnyű akkor szeretni, ha a másik kedves, ajándékot ad, szívességet tesz. De akkor vajon valóban a másikat szeretem, vagy azt, ahogyan viselkedett velem? Vagy azt, ahogyan érzem magam a viselkedése, cselekedetei, szavai nyomán?

Szeretni, de hogyan? Elgondolkodtató, hogy ha az istenfélő, Jézust követő közösségeknek, kapcsolatoknak az indikátora a szeretet, akkor egyrészt hogyan lehet keresztény az a közösség, amelyben az emberek nem szeretik egymást; másrészt hogyan valósulhat meg a szeretet ott, ahol az emberek nem figyelnek Istenre, nem hisznek benne, nem mérték számukra Jézus követése, nem alapvetés számukra Jézus feltámadása és az Isten kegyelme. Az a közösség, amely kereszténynek vallja magát, és nincs benne szeretet, mélyen önmagába kell, hogy nézzen.

Összetett kérdések, és nem könnyű okos és kielégítő választ adni egyikre sem. Azt viszont újra el kell mondani: az a kép, hogy Isten a föld porából megformált ember orrába leheli a lelkét, arról tanúskodik, hogy az élet, az ember élete elválaszthatatlanul Istenhez van kötve, akár valljuk ezt, akár nem, akár tudatosan építjük erre az életünket, akár nem. Isten lehelete bennünk az az indulat, amely munkál, amely életben tart, képessé tesz a szeretetre, és vágyja a szeretetet.

A jézusi indulat, amelyről a Filippi levél beszél, ennek a szeretetnek egy tudatos, gyakorolt, az Isten kegyelméből és szeretetéből merítő képessége lesz. Nem a mi dolgunk az összehasonlítás – talán nem is lehet összehasonlítani a tudatos, isteni szeretetből szeretést és a hit nélkül tanúsított embertársi szeretetet. A szeretet szeretet. Jézus nyomán hiszem és vallom.

A krisztusi szeretet egy pillanat alatt a jászol mellől a kereszt tövébe visz minket. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”(Jn 3,16) Ez a szeretet teológiai alapvetése. „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Ez pedig a gyakorlati indítás, az útravaló, hogy mit kezdjünk a teológiával a mindennapjainkban.

Ne csak azért harcoljunk, hogy minket szeressenek, hanem azért is harcoljunk, hogy mi is tudjunk szeretni, még akkor is, ott is, amikor és ahol ez lehetetlennek vagy nagyon nehéznek tűnik. Szeressünk a különböző kapcsolódásaink természete szerint – a családunkat egyértelműen máshogyan szeretjük, mint azt az idegent, akit éppen felsegítünk az utcán. Szeressünk a tőlünk telhető mérték és lehetőség szerint, de szeressünk önzetlenül, tiszta szívből, bármikor bármit adunk is szeretet címén.

Szeressünk ne csak karácsonykor, mert Isten sem csak húsvétkor szeret minket, hanem öröktől fogva, és velünk lesz ezzel a szeretettel minden napon a világ végezetéig.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2021. február 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.