Nárdusz-dal

Ma azt kívánom, engedj közelebb,
ölembe hajtsd le bánatos fejed.
Ma megsimogatnám karcos arcodat,
melyen a fájdalom és kétség nyomot hagy.
Ma én lennék a cafka és ledér,
aki olajam önteném eléd, fejedre
majd ha korona kerül,
s e világ minden gondja a hátadon megül –
akkor ne gondolj másra, s ne érezd, hogy fáj,
csak erre a kézre, mi most lágyan ölel át.

Felnyársal a forgó szél, s te észre sem veszed!
Lábad nyomába se léphetnének kik perelnek Téged!
Miért viseled a hangos káromlást?
Miért vagy még „ott” ahol nem látják csodád?

Én látom, milyen vagy, látom, esdeklem...
De ami bennem dobog, Te úgy sem hallod meg...
S ha meghallanád – vajon mit tennél?
Tudom, ugyanúgy döntenél:
feláldoznád magad az Ő életéért...

Az ő életéért, s az enyémért, – ha kell...
De csak szótlanul állsz – semmit nem felelsz...

S én boldog vagyok, ha már előtted térdelek,
Nárdusz olajamat a lábadhoz leteszem.
Fejedre öntöm, lágyan kedvesen,
s míg halálod órája nem jön el –
én folyton folyvást az életben
csak – reménykedem...

Szeretlek Jézus! Megváltó Istenem!

HÚSVÉT IDEJÉN

Szamáron érkezett, 

mint számtalan király,

mosolygós néptömeg a lábainál

„ma” még csodálják, felmagasztalják,

de lassú léptű éjen 

a fájdalom 

Jézusra talál...

Vércseppek,

csók,

kard,

majd a gyötrelem,

vigyorgó tömegben megdöbbent emberek,

az egyik csúfol, a másik megremeg...

Kendőbe burkolva gyönggyé vált „vízcseppek”,

arcokra festett feslett fellegek...

Aztán ott a tánc, mit jár a kerge szél,

 - senki nem vállalja fel „dicső” nagy tettét -

a ronggyá vált tömeg tépné szerte-szét...

Tegnap hozsanna

ma már: Feszítsd meg! – az igazak könnye

hiába pereg...

De Ő megbocsájt, mert arra született,

hogy lemossa minden

gyalázatos tetted...

Még egy sóhaj,

még egy halk fohász,

aztán sötétbe borul a világ...

...S ha harmadnapra felnyitod szemed...

meglátod te is – csak vedd végre észre!

Rózsafa illata, 

ringató zene,

simogató napfény,

csókkal kedvesed...

Mind Tőle kapjuk,

Ő adja ma is...

Üres templomok, (a szívünk tán hamis)

maradj magadban, keresd, ott lakik!

S ha véget ér e világ-rettenet,

imádban hordozd, emeld fel fejed!

De addig légy ember, – itt vannak harcaink –

s akkor véget érnek majd a kínjaink!