Az „ország papjának,” Székács József bányakerületi püspöknek (1809–1876) már eddig is ismert volt az irodalmi tevékenysége. Megjelent visszaemlékezéseiből (Székács József püspök visszaemlékezései, szerk. Kertész Botond, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2008) nagyon sokat megtudunk költészetéről, műfordításairól. Az ókori szerzők fordításaival azonban nem volt szerencséje, azok jobbára kiadatlanok maradtak. A magyarországi klasszika-filológiai szakirodalom előtt korabeli híradásokból ismert, hogy élete vége felé a híres római drámaírónak, Publius Terentius Afernek (Kr. e. 185 körül – 159) állítólag az összes fennmaradt vígjátékát is lefordította magyarra, azonban ez a munkája is kéziratban maradt, és elveszett, csak életrajzírói őriztek meg belőle néhány részletet. Székács József visszaemlékezései sem számoltak be erről a munkáról, de az is igaz, hogy pesti lelkésszé választása után szinte kizárólag lelkipásztori tevékenységéről írt.

A szóban forgó Terentius-fordítás valójában mind a mai napig megtalálható az Evangélikus Országos Levéltárba került Székács József-hagyatékban. Ezt az irategyüttest 1926-ban adományozta az evangélikus egyháznak a püspök Etelka nevű lánya. A hagyaték azonban nem teljes, egyes részei más közgyűjteményekbe kerültek. Talán épp ennek a széttagoltságnak a következménye, hogy korábban nem lelték meg a fordítást. Megtalálásához két szakma képviselőjének párbeszédére volt szükség: egy klasszika-filológuséra és jelen sorok írójáéra, aki levéltárosként számos alkalommal vette elő a Székács-hagyatékot tartalmazó dobozokat, nem is sejtve, hogy azokban található az elveszettnek hitt fordítás.

Terentius hatása

Terentius volt az attikai újkomédia műfajának egyik legjelesebb latin képviselője. Vígjátékai az ókor végén az iskolai oktatás részévé váltak, a középkorban pedig népszerűségük a másik híres komédiaíró, Titus Maccius Plautus műveiét is messze felülmúlta. Ez elsősorban Szent Ágoston tekintélyének köszönhető, másrészt Terentius Plautusszal szembeni könnyebb olvashatóságának és a darabok kevésbé megbotránkoztató cselekményének. A középkorban sok támadás érte műveit, kegyes témájú drámákkal megpróbálták kiszorítani a kor olvasmányanyagából, de jellemzően az ő nyelvezetét utánozták e művek elkészítésekor.

A reneszánsz korban a világirodalom közkedvelt szerzőjévé vált, hatott Shakespeare, majd Molière, Diderot és Lessing munkásságára. Melanchthon erkölcsi és pedagógiai szempontból is a legjobb szerzőnek (auctor optimus) nevezte, és Luther is hasznosnak találta, hogy a diákok a műveivel fejlesszék emlékezőtehetségüket. A 19. században a római irodalmat egyre inkább a görög irodalom eredetiség nélküli utánzásának látták, ezért Terentiusról is negatív álláspont alakult ki: ő csak szerencsés nyelvi adottságokkal megáldott műfordító, aki az attikai újkomédia görögül mára már elveszett remekműveit eljuttatta a modern európai vígjáték nagyjaihoz. Szerencsére a 20. század elején ezt a kedvezőtlen képet némiképp árnyalták Terentius javára, hiszen az ő korában eredeti és műfordítás között nem volt éles határ.

A magyarországi irodalomban Szent Gellért püspök (980 körül – 1046) volt az első szerző, aki idézte Terentiust. Az első ismert iskolai előadást hazánkban egy Melanchthon-tanítvány, Felső-Magyarország reformátora, Stöckel Lénárt (1510–1560) szervezte, első két itthoni kiadása pedig Honterus János (1498– 1549) erdélyi szász származású evangélikus prédikátor, tudós, író nevéhez fűződik. Hazánkban is nagy hatása volt a protestáns és a katolikus iskolai színjátékokra, miközben a latinnyelv-oktatásnak is állandó tárgya maradt. A protestáns felekezetűek közötti töretlen népszerűségét az is mutatja, hogy Székács Józsefet megelőzően Kovásznai Sándor (1730–1792) kolozsvári református tanár is felvállalta Az androszi leány, Kis János dunántúli evangélikus püspök pedig Az androszi leány és A herélt című vígjáték átültetését magyar nyelvre. Ezek még prózában készült fordítások voltak. A drámaíró a dualizmus korának (1867‒1918) gimnáziumi tananyagában is helyet kapott Plautus mellett. Ekkoriban a hazai gimnáziumok még nyolc évig tanították a latin nyelvet, ennek köszönhetően Terentius jóval ismertebb volt, mint manapság. 

Nem oly hű, mint a Székácsé

Terentius vígjátékainak 1895-ben már megjelent a teljes fordítása Kis Sándor (1854–1904) piarista tanárnak köszönhetően. Kérdezhetjük tehát: mégis mi teszi különlegessé a Székács-féle fordítást? Kis munkáját számos bírálat érte, többek között azért, mert kompromisszumokat kötött a fordítás során: hű maradt ugyan a tartalomhoz, de nem követte Terentius verselésének ritmikáját, hanem az ókorban nem létező ötös jambusban, helyenként anapesztusban és trocheusban készítette el a műfordítást, így a fordítás sorainak száma jóval meghaladta az eredeti terjedelemét. Mindezt még a kiadó Magyar Tudományos Akadémia részéről is kifogásolták, ám mivel jobb teljes fordítást nem ismertek, végül a megjelentetése mellett döntöttek. „Fordításom […] nem oly hű, mint a Székácsé, ki az eredeti versmértékben fordított” – ismerte el Kis.

Különféle műfordítási iskolák léteznek, tudjuk, hogy Kovásznai és Kis János prózában fordított, de a metrumhű fordítás igénye Babits Mihály óta néhány kivételtől eltekintve követelménnyé vált. Bartha József irodalomtörténész (1866–1950) a bírálatában nem időzött sokat a formahű verselés hiányánál, külsőségnek minősítve azt. Székács József viszont az időmértékes verselés híve volt, ahogyan Berzsenyi Dániel is írt. Dr. Frick József piarista tanár alkalmatlannak tartotta Kis Sándor munkáját arra, hogy általa a latinul nem tudók megkedveljék Terentiust. Maróti Egon (1927–2012) ókortörténész, klasszika-filológus álláspontja szerint azt követően, hogy Székács metrumhűen fordított, Kis Sándornak már nem lett volna szabad ebből a követelményből engednie.

Régi adósságot rendezhet a megkerült fordítás

Mit tudott a Székács-féle fordításról a szakirodalom? Kis Sándor a művének előszavában leírta, hogy Székács élete végén, 1875- ben Sebestyén Jenő álnéven három darabot (Az androszi leány, Aherélt, Az önkínzó) benyújtott a Kisfaludy Társasághoz, megígérve a maradék háromnak a lefordítását is, hátrahagyott kéziratai között viszont „csak az említett három vígjátékot lelték meg”, a többinek csak a magyar címét tartotta fenn az emlékezet. Emiatt vállalta fel Kis, hogy elkészíti saját fordítását. Ugyanakkor Pecz Vilmos (1854–1923) nyelvész, klasszika-filológus 1879-ben utalt az egész Székács-féle kézirat meglétére. Patay Pál református lelkész (1888–1971) is a munka befejezéséről írt az 1914-ben megjelent Székács-életrajzában. Sejthető tehát, hogy Kisék nem a családi hagyatékot kutatták át, hanem a Kisfaludy Társaság levéltárát.

A családnál lévő kéziratok egyik sorozatán a kiadásra való előkészítés nyomai fedezhetők fel. Ezt talán arra a református lelkész és tanító Benkő Istvánra (1854–1920) bízták volna, aki 1901-ben írt Székács-életrajzában (Székács József élete és irodalmi munkássága, Evangélikus–Református Kollégium Nyomdája, Marosvásárhely) szemelvényeket is közölt a fordításból. Talán ő volt az utolsó, aki a hagyatékban lévő kéziratot használta.

A klasszika-filológusok Kis állítása nyomán lassan belenyugodtak abba, hogy az első magyar metrumhű Terentius-fordítás örökre elveszett. Emiatt írhatta Szilágyi János György ókorkutató, művészettörténész (1918–2016) azt, hogy Maróti Egon előtt csupán Meller Péter klasszika-filológus, művészettörténész (1923–2008) készített metrum-, azaz versmértékhű magyar fordítást (1952-ben) A testvérekből, de ő kihagyott tíz jelenetet. Szilágyi is tudott Székács munkájáról, de minthogy elveszettnek tartotta, nem ítélhette meg, hogy valóban metrumhű-e, vagy csak annak tartják.

Kis Sándor óta nem született újabb teljes magyar nyelvű kiadás, csak négy vígjáték fordítása jelent meg az említett Maróti Egonnak (Az élősdi, Akadémiai Kiadó, 1961) és a költő, író, műfordító Kárpáty Csillának (Az androsi lány; Az anyós; A herélt, in: Római vígjátékok, Európa Könyvkiadó, 1973) köszönhetően. Maróti az eredeti versezethez hűen fordított, szép példáját adva annak, hogy a formahűség nem áll szemben a modernséggel. Mind ő, mind Szilágyi János György a magyarországi antik műfordításirodalom régi adósságának nevezte 1961-ben a Terentius-fordítások mindmáig nyomasztó hiányát. Elképzelhető, hogy ezen adósság rendezéséből Székács József és az ő „megkerült” teljes fordítása is ki tudja majd venni a részét, de minden bizonnyal érdekes és értékes irodalomtörténeti fejezete lesz a magyarországi Terentius-recepciónak.

A szerző az Evangélikus Országos Levéltár levéltárosa.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 7–8. számában jelent meg 2020. március 1-jén.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.