EGY NÉMET SZÁRMAZÁSÚ ZSIDÓMENTŐ PAP

Ordass Lajos Wolf Lajosként látta meg a napvilágot a volt Jugoszlávia területén. Nevét 1944. március 19-én a német bevonulás napján változtatta meg Ordassra, tiltakozásul a náci megszállás ellen. Az ezt követő időszakban a lutheránus egyházban – német gyökerű lévén – megerősödtek azok a hangok, amelyek a harmadik birodalommal való kapcsolatok erősítését szorgalmazták.

Voltak olyan lelkészek is, akik visszaéltek a zsidók kiszolgáltatott helyzetével és a gazdag zsidóknak pénzért adtak keresztlevelet. Ordass Lajos, aki ekkor már Budapesten szolgált lelkészként, határozottan felemelte a szavát ezen tendenciák ellen: ő maga az üldözött zsidók számára a svéd vöröskereszt védelmét biztosította, sőt, még svéd útleveleket is szerzett. 1945 tavaszán, a háború dúlása közepette úgy végezte a temetéseket, hogy a sírgödröket ő maga csákányozta, ásta ki. Talán sokan azt gondolták – mint oly sok más esetben is –, hogy ilyen előélet után az 1945 augusztusában püspökké választott Ordass Lajost feddhetetlen emberként tartják majd számon a kiépülő új rendszerben.

Az elvei mellett kitartó püspök azonban csakhamar összeütközésbe került a kommunistákkal.

HA NEM MEGY SZÉP SZÓVAL…

1948-ban, amikor a Rákosi-klikk teljesen átvette a hatalmat, terítékre került az egyházi iskolák államosítása is. Ekkor már az evangélikus egyházon belül is voltak olyan esperesek, világi felügyelők, akik meghajtották a hátukat a hatalom előtt és nem tartották problémának az államosítást. (Az ’50-es években, majd a Kádár-érában főként olyan vezetők álltak a történelmi egyházak élén, akik a keresztény hit terjesztése helyett a világbéke megteremtésének fontosságát hirdették. Azt vallották, hogy a kereszténység üzenete és a kommunista ideológia átfedésbe hozható egymással. Ilyen vezető volt például Péter János református püspök, aki szolgálataiért cserébe később külügyminiszter is lett.)

A cikk itt folytatódik.