A mű latin nyelven íródott, s bár az eredeti nem maradt ránk, több mű is hivatkozik rá, idézi. Eszerint állíthatjuk, hogy a vitairat király elé terjesztésével a felső-magyarországi evangélikusok megvallották igazhitűségüket – mentesen minden (más felekezetet) támadó éltől, amely egyébként jellemezte a korabeli iratokat. A mű latin nyelven íródott, amelyet (bár a két szöveg egyezősége vitatott) 1613-ban jelentettek meg magyar és német nyelven is. 

A dokumentum az 1546-ban, az eperjesi zsinaton alapdokumentumként elfogadott Ágostai hitvalláson alapszik és az evangélikus egyház megerősödését, sőt megszilárdulását is jelentette hazánkban. A mű az istentiszteletek megtartásának rendjére is utal, a tradíciók megtartását és a helyi szokások figyelembevételét ajánlva a reformok alapjául. 

A lutheri tanok Magyarországon való jelenléte és hatása már az 1520-as évek elejétől megragadható, elegendő arra gondolnunk, hogy ezekben az években besztercebányai és lőcsei diákokat is találunk a wittenbergi egyetemen, s a század folyamán több mint ezer magyarországi diák fordult itt meg. Ennél is beszédesebb a selmecbányai jegyző, Bartholomaeus Francfordinus 1522. május 19-én kelt levele: „A császár birodalmi gyűlést tart Nürnbergben, meg van oda idézve a mi Lutherünk, akit az Úr Jézus áldjon meg, akinek legállhatatosabb hirdetője.” E szórványos források mellett nagyon fontos kiemelnünk azt is, hogy – az erdélyi szászoktól függetlenül – a Confessio pentapolitana a magyarországi reformáció első hitvallása. Ahogy arra már utaltunk, az iratot lutheri szellemben fogalmazták meg, így a magyarországi reformáció minden más ága közül az evangélikus volt az első, amelyik nemcsak szóban, vándorprédikátorok tevékenységének nyomában terjedt, hanem amelyet írásban is tisztázott hittételek alapján gyakoroltak.