– Klímavédelmi kérdésekkel foglalkozik legújabb könyved. Mi alapján választottad ezt a témát?

– Egy téli délután sétáltam a feleségemmel a hóban a boglári kikötő felé, és arról beszélgettünk, vajon a nemiségen és az erőszakon kívül mi az a téma, ami sokakat érdekel. Aztán fordítottam a kérdésen, mi az, amiről szívesen olvasnál. Azt mondta, sokféle hírt és műsort látott, hallott a klímával, a globális felmelegedéssel kapcsolatban, de valahogy nem tiszta a kép, ezért erről szívesen olvasna valami átfogó és izgalmas könyvet. Bogár a fülben, elkezdtem a téma után kutatni.

– A felkészülési, előkészítési folyamatban áttekintően tanulmányoztad a mai klímavédelmi kérdéseket. Hogyan látod a klímavédelemhez való mai hozzáállást?

– Regényt, vagyis részben fikciós művet írtam a témából, ami persze nem nélkülözi azokat a tudományos kérdéseket és eredményeket, amelyeket a klímakutatás az utóbbi időkig feltárt és részben igazolt. A regény szempontjából persze inkább a dilemmák voltak érdekesek. Egy klímakutató kalandos élettörténetén át azt láthatjuk, hogy a globális felmelegedés, pontosabban a klíma változékonyságát sokféle szempontból használja az ember. És itt a használáson van a hangsúly. A globális felmelegedés apokaliptikus víziója mára szinte mindenkihez eljutott, ezért a témát mindenkit érintő kérdésként használja a politika, de a vallások is mindenkit érintő erkölcsi kérdésként kezelik. Sokszor épp ennek okán nehéz eldönteni, hogy a témához való hozzáállás mennyiben lelkiismereti és mennyiben praktikus. Ma már levegőszennyezési kvótákat adnak-vesznek egymás között az országok, vagyis a téma mögött megjelent a pénz és a gazdasági érdek is.

– Milyen kérdéseket, feszültségeket látsz a klímavédelemmel kapcsolatban?

– Az alapvető feszültséget a pénz és a gazdasági érdekek megjelenése okozza, illetve az olyan alapkutatások finanszírozása, amelyek gazdasági előnnyel kecsegtetnek. A regény valójában arról szól, hogy mindezt szembeállítottam az egyéni, kutatói lelkiismerettel. A könyv feszültsége a valóságosan meglévő egyéni és közösségi érdekek között húzódó feszültségekből adódik. Huszonegyedik századi kényelmünk alapja a fosszilis tüzelőanyagok felhasználásában rejlik. Hogyan is lennénk képesek lemondani a kényelmünkről egy jövőbe vizionált apokalipszis miatt? A téma igazi feszültsége az, amire a politika használja, félelemben tartani az embereket, mert akkor irányíthatóak. A regénybeli kutató épp azt bizonyítja kutatásai során, hogy az aktuális klímadogma, amely szerint a légkörben lévő, növekvő mennyiségű szén-dioxid okozza a globális felmelegedést (a növekvő üvegházhatást), nem igaz. Szembemegy a dogmával.

– A globális felmelegedés a fő témája a _Klímadogma_ című könyvednek. Hogyan értelmezed ezt a kérdést?

– Mivel regényről van szó, nem kívántam igazságot tenni, kinyilatkoztatni, mi igaz és mi nem. A felsorakoztatott tartalmak alapján döntse el az olvasó. De talán az a legjobb, ha ő sem dönt, hanem a regény által megéli azt a személyiségváltozást, amellyel a klíma kérdéseire másként lehet nézni. Szkeptikusan, de egyúttal megtenni mindent a saját életemben, hogy végiggondoljam a globális működéseket, s ehhez képest a legjózanabb döntést hozzam energiafelhasználásban, táplálkozásban, lelkiismereti ügyekben, hiszen mindezek egymásba oldódó szövetek. Én magam is sokat tanultam a kutatásaimból, kerekebb lett a világ, érthetőbb, ezáltal irányíthatóbb.

– Az előkészületi munkák során többek között az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatója, Gömböcz Elvira volt segítségedre. Hogyan értékeled az ökoteológia mai állításait?

– Az ökoteológia alapja, ha jól értelmeztem, az, hogy a Föld ökorendszerének változása az emberiség létszámának irgalmatlan növekedésének köszönhetően mára elérte azt a szintet, amelyen képesek vagyunk globális méretű változást előidézni. És ha ez a változás veszélyes irányokba mutat, akkor szabályozásra van szükség. Vagyis arra, hogy mérlegre tegyük a cselekedeteinket, és megállapítsuk, mi az, amit megtehetünk, és mi az, amit nem szabad megtennünk. Vagyis a Föld ökorendszere azt kívánja tőlünk, hogy etikai kérdésként kezeljük az életünket. Hogy minden egyes megszokott cselekvésünkre rákérdezzünk. Rákérdezzünk arra, miért kell több ezer kilométerről ideszállítani a gyümölcsöt és a zöldséget, ezzel óriási energiákat pazarolni, és miért nincsenek (újabban vannak: átváltozó városok) olyan kisebb közösségek, amelyek optimális arányban látnák el magukat azokkal a termékekkel, amelyeket önmaguk is előállíthatnak. Át kell gondolnunk az ész nélkül fölhalmozott tulajdonból eredő hatalmi, gazdasági és politikai kérdéseket. De hogy csak a legalapvetőbbet kérdezzem: vajon akkor is ennyi húst ennénk, ha időnként ölni kellene érte? A pénznek, ahogy mondják, nincs szaga, de igaz ez abban az értelemben is, hogy a pénzen megvásárolható javak teljesen elfedik az eredetet, a dolgok lényegét. A múltkor láttam egy anyukát, aki a bevásárlóközpont reklámtábláján magyarázta a gyereknek, hogy melyik milyen hal. Ez a pisztráng, mutatott a pisztrángra, és ez a ponty, mutatott egy szelet pontypatkóra.

– Kiknek szól a könyv?

– Remélem, mindenkinek.