Bevallom, fiatalkorom óta foglalkoztat a böjt kérdése. Az Ószövetségben egy viszonylag hangsúlyos, kegyes szokásként olvashatunk róla, Jézus azonban a tanítványaival nem böjtölt, sőt, amikor ezért számonkérte őt a korabeli vallási elit, határozottan visszautasította: „Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert.” (Mt 15,11) Bár a böjtölés az evangélikus szokásrendből már szinte teljesen kikopott, tudjuk azért, hogy az óegyházi hagyományban igen határozottan megjelent mint az önmegtartóztatás, mi több, egy idő után az önsanyargatás egy formája, nemsokára pedig mint érdemszerző cselekedet.

A „jó lutheránus” olvasó pedig máris borzong – nagyon helyesen, mert Luther a páli és jézusi tanításra alapozva határozottan szembement azzal a gondolattal, hogy cselekedeteinkkel érdemeket, sőt akár az üdvösségünket is megszerezhetnénk.

A cikk a KötőSzó blogon folytatódik.